A Horthy-korszak alatt és különösen a II. világháború idején meghozott zsidóellenes jogszabályok származási alapon kategorizálták a magyar állampolgárok egy csoportját. A sokféle identitású, vagyoni helyzetű, világnézetű, sőt, akár eltérő vallású, de származása alapján zsidónak minősített ember között e törvények és rendeletek halálos kapcsolatot teremtettek. Fokozatosan jogfosztottá tették őket, majd a magyar és a német hatóságok nekiláttak elpusztításuknak. A Magyarország területén harcoló német és a velük szövetséges magyar csapatokat a Szovjetunió hadserege kényszerítette térdre, ezzel 1945 tavaszára megszűntek a harci cselekmények az országban. A háború véget ért, a régi világ összeomlott, a pusztulás felmérése önmagában hatalmas feladat volt.

A vesztes háború anyagi és vérveszteségei szinte minden magyar családot érintettek. Az elesett katonák, a bombázásban halálukat lelő civilek, a katonák által megbecstelenített nők, az elpusztuló állat- és terményállomány miatti nélkülözés ugyanannak a háborúnak a következménye. A magyar politika a hitleri Németországgal együtt ugyanakkor egy külön háborút is vívott saját polgárai egy csoportja, a zsidónak minősített emberek ellen. Magyarországon a háború végén Budapesten kívül szinte alig élt zsidó. A vidéki zsidóságot a csecsemőtől az aggastyánig elhurcolták, az a kevés, aki a munka- és haláltáborokat túlélte, kifosztott lakásokhoz és szerettei hűlt helyéhez tántorgott haza. A budapesti zsidóság életben maradt tagjai a zsúfolt és halottakkal teli gettóból és a csillagos házakból hazatérve kiürített otthonokat találtak. A korábban katonai segédmunkára, munkaszolgálatra kényszerített, és a háborút túlélő zsidó férfiakra hasonló sors várt visszatérésükkor.

Az európai zsidóság megsemmisítésének eredményeként a nácik közel 6 millió európai zsidót elpusztítottak. A holokausztban a becslések szerint 500-550 ezer magyar zsidót öltek meg, a legnagyobb részüket (kb. 430 ezer főt) az 1944. május-júliusi deportálásokat követően Auschwitz-Birkenauban. Kb. 15-17 ezer zsidó esett áldozatul a háború idején magyar közreműködéssel (Kamenyec-Podolszkij) vagy magyarok által (Délvidék) elkövetett öldöklésben. Az 1941 és 1944 között elpusztított munkaszolgálatosok száma 25-40 ezer fő volt, és további tízezreket öltek meg vagy hagytak meghalni a nyilas uralom idején Budapesten és a Dunántúlon. A becslések szerint mintegy 200 ezer magyar zsidó élte túl a holokausztot, akiknek zöme a fővárosban vészelte át az üldöztetést.

A környező országokkal összehasonlítva a magyar zsidók viszonylagos létbiztonságban éltek 1944-ig a korabeli Magyarországon. 1944. március 19-től, a német megszállástól kezdve a magyar zsidóság a hitleri szövetséges Magyarországtól a pusztítás és az elpusztítás különböző formáira számíthatott. Ezen nem változtatott az sem, hogy sokan sokféleképpen szóltak és tettek zsidók védelmében. Ezért az elhurcolásból hazatérő, vagy a nyilas rémuralmat Budapesten túlélő zsidók a szovjet katonákban bizonyosan megmentőt is láttak. Annak a Magyarországnak a legyőzőjét láthatták bennük, amely a nácik közreműködésével megölte vagy halálba segítette családtagjaikat, kifosztotta és halálra ítélte őket is, és amellyel szemben csak kevesen tudtak tenni az üldözött zsidók mentésében.

A nem-zsidó magyar állampolgárok egy olyan háború pusztító hatásaitól szenvedtek, amelyben az ország – a történelmi előzmények által részben meghatározottan – kezdeményező szerepet játszott. E győztesnek induló, de 1943-tól vesztésre álló harc feloldhatatlan ellentmondást jelentett: a náci Németország oldalán való harc folytatása további vérontást jelentett volna a katonai siker esélye nélkül, a vereség ugyanakkor az egész korszak politikájának csődjét, a visszaszerzett területek elvesztését és egy győztes hatalom megszállását hozta volna. A helyzetből való menekülés lehetetlensége az 1944. október 15-i kiugrási kísérlet sikertelenségét követően válhatott nyilvánvalóvá. A szovjet csapatok érkezése tehát a háború és a pusztítás végét jelenthette a saját állama által nem üldözött, nem-zsidó magyar emberek számára, ami után sokan vágyakoztak. Mindezt egy új világ képviselőjeként a Szovjetunió és hadserege hozta el, amely egyfelől szabadságot és demokráciát ígért, másfelől pusztulást és rabságot is hozott tízezreknek.

A háború végének többféle elnevezése tükrözi e sokféle korabeli tapasztalatot és utólagos értelmezést. Az ország felszabadult a náci megszállás és a nyilasok rémuralma alól, a szovjet csapatok ugyanekkor megszállták az országot, a magyar zsidók megszabadultak az további öldökléstől.

(Amint a front 1944-ben elérte Magyarországot, az ország lakossága saját bőrén tapasztalhatta meg, mit jelent a háború a mindennapokban. A fronton harcoló katonák életüket kockáztatták egy hadászati szempontból számukra egyértelműen vesztes háborúban. A szövetséges csapatok bombázásai városokat, falvakat is érintettek, rengeteg civil esett ezeknek áldozatául, egyedül Nyíregyházán szeptember 6-án több mint száz helyi lakos. A halálra ítélt magyar zsidók közül)

A magyar zsidóság a felszabaduláskor az üldöztetés következményeként szinte kivétel nélkül kivándorolni szándékozott. Azok, akik minden hozzátartozójuk elvesztése után nem találták helyüket, már az elmúlt évek folyamán kivándoroltak. A zsidóság lelki állapotára építve folyt az elmúlt évek alatt erős propaganda Palesztina érdekében.

A magyar zsidóság 1945 után (Beszélő)

Magyarországon egészen 1867-ig hátrányos megkülönböztetésben volt része az izraelita vallású lakosoknak – így minden zsidónak, mert a korban azt tekintették zsidónak, aki izraelita vallású volt. Ebben az évben törvény született arról, hogy a zsidó vallásúak is ugyanolyan jogú polgárai a hazának, mint bármely más felekezet tagjai. Az izraelita felekezet ugyanakkor továbbra is másodrendű egyház volt Magyarországon, például nem részesült állami támogatásban. Azzal, hogy korábban nem volt polgári esküvő, hanem minden felekezet maga adta össze híveit, lehetetlen volt a zsidó és keresztény közötti vegyesházasság. Az eltérő keresztény felekezethez tartozók házasságát ugyanakkor elismerte az egyházi és a világi (állami) jog. Az 1894-95-ben született egyházpolitikai törvények az utolsó akadályt is elgördítették a zsidók egyenjogúsága, az emancipáció elől. A jogszabályok alapján rabbi szolgálhatott a lelkész és a pap mellett a hadseregben, illetve a kórházakban, az izraelita hitközség a többi keresztény egyházzal egyenlő arányban részesedhetett egy község vagy város egyházi célra tett adományából. A kötelezően állami tisztviselő előtt megkötendő házasság bevezetésével egy zsidó és egy keresztény akadály nélkül törvényesíthette kapcsolatát, megszülettek az első zsidó-keresztény vegyesházasságok. Ezek az intézkedések szimbolizálják többek között a korabeli magyar politika és társadalom befogadó attitűdjét, másfelől utalnak a magyarországi zsidóság egyre növekvő részében teret nyerő asszimiláció jelenségére.

Az asszimiláció kifejezéssel egy kisebbség tagjainak a többség szokásaihoz, nyelvéhez való igazodását is jelöljük. A magyarországi zsidóságnak főként a városokban élő, neológ csoportjai a keresztény magyarsághoz való hasonulás útjára lépett a XIX. század második felétől. Ez távolról sem jelentette ugyanakkor, hogy a magyar zsidók beolvadtak volna a többségi társadalomba, és ez nem csak az ortodox zsidókra igaz, akik ettől elzárkóztak. A neológ zsidók is sokszor megtartották például vallásukat, ha megváltozott formában is, és a zsidóság mint kulturális hagyomány erősen jelen volt önazonosságukban. Ezért a beilleszkedés, az integráció kifejezése talán pontosabban jelöli a szóban forgó társadalomtörténeti folyamatot. De nem csak az asszimilálódó zsidók hasonultak a keresztény vallású magyarokhoz, utóbbiak is alakultak az együttélés hatására. Jelentős volt például az a szerep, amit a magyar zsidóság a szabadpiaci gazdasági stratégiák hazai meghonosításában játszott.

A magyar zsidók 80%-nak anyanyelve a XIX. század közepén még a német volt, az 1910-es népszámlálás szerint pedig közel 4/5-öd részüknek a magyar. A zsidó családok németes hangzású vezetéknevüket egyre nagyobb számban magyarosították: a névmagyarosításra vonatkozó statisztikai adatok szerint az 1894 és 1918 közötti névmagyarosítások 61%-ban zsidó kérelmezőt takar. Folyamatosan növekedett a vegyesházasságok aránya is, az első világháború előestéjén minden 10. házasság, melyben zsidó fél is szerepelt, vegyesházasságnak minősült.

A XIX. század második felének gazdasági-társadalmi modernizációja a zsidó vallást és életmódot is érintette. A század második felében a zsidó vallás 3 irányzatra szakadt annak megfelelően, hogy a hívek és vezetőik a zsidó vallási előírásokat és a hagyományt mennyiben kívánták megreformálni. A hívők ragaszkodtak a kelet-európai zsidóság hagyományos nyelvéhez, a jiddishez (a német és a héber nyelv keveréke), fontos volt számukra, hogy egy-egy településen elkülönülve, a zsinagóga közelében lakjanak, és elvetették a vallási rítusok megváltoztatását is. A modernizálódó neológok egyre inkább magyar anyanyelvűvé váltak, támogatták a hitközségi oktatás magyar nyelvűvé tételét és a többségi társadalom szokásaihoz való igazodás jegyében akár a szombat ünnepét vasárnap is készek lettek volna megülni. A status quo ante csoport az 1870-es évekre már két részre szakadt hazai zsidóság közötti középutat képviselte, ők ragaszkodtak a szakadást megelőző, egységes állapot fenntartásához.

A zsidóság jelentős része a XIX. század utolsó évtizedeire kilépett abból a szerepből, amibe a korábbi évszázadok során kényszerült. A folyamattal párhuzamosan megjelentek a modern kor zsidóellenes eszmeáramlatai is, amelyek már nem vallásként tekintették és támadták a zsidóságot, hanem a megszülető fajelmélet hatására különálló fajnak tételezték. A modern politikai antiszemitizmus kárhoztatta a zsidóság egyenjogúságát, és a zsidókat mint idegen fajt támadta.

A modernizáció, az asszimiláció, az emancipáció folyamatai és a modern politikai antiszemitizmus megjelenése a magyarországihoz hasonló módokon Közép-Európa más tájain is lezajlott Bécstől Prágáig és Varsótól Berlinig.

Ha egy nemzet átfutva a pályán, melyre a végzet által felhívatott, végső küszködésében elvérezett; ha százados iparkodás és áldozatok után nemes tettek s dicső szenvedések díjául végre csak egy név maradt, csak egy emlék az emberi nem történeteiben; ha honának szétboncolt határai között más népek tanyáznak, s mi dicsőségnek épült, csak vesztét hirdeti romjai között: jól illik a könny, mellyel a gondolkozó az emléknél megáll.

Eötvös József 1840-ben született röpirata a zsidók emancipációjáról

A zsidóknak a keresztény európai kultúrkörben elfoglalt helyzete az újkortól fokozatosan megváltozik. A reformáció által felvetett problémák és a vallásháborúk visszahatása megérlelik a vallási türelem és lelkiismereti szabadság célkitűzéseit, ami kihat a zsidók helyzetére is.

Bibó István a zsidóság emancipációjáról

Az 1867 és 1918 közötti periódust a magyar zsidóság "aranykorának" szokták nevezni. Ez a töretlen harmóniát sugalló kifejezés azonban csak részben fedi a valóságot, és inkább a 20. század tragédiáinak fényében tűnt úgy, mintha az előző évszázad mentes lett volna a konfliktusoktól.

Beilleszkedés és beolvadás (www.holokausztmagyarorszagon.hu)

Zsidó vallási irányzatok 

A rendszerváltozás folyamata során az egy párti kommunista diktatúra helyébe demokratikus többpártrendszer lépett. A látszatszavazások helyébe négy évente megtartott parlamenti és önkormányzati választások lépett. A tervutasításos gazdasági irányítás megszűnt, kiépült a magántulajdonra épülő piacgazdaság intézményrendszere. Magyarország kilépett a Szovjetunió vezette gazdasági és katonai szövetségi rendszerekből, és visszanyerte függetlenségét. Megszűnt a cenzúra, helyreállították a sajtószabadságot, kikényszeríthetővé váltak az emberi jogok, megszületett a demokratikus jogállam. Az átmenet nem volt fájdalommentes: a korábbi relatív létbiztonság után a tömeges elbocsátásokkal magasra szökött a munkanélküliség, az ország leszakadó régióiban sokan elszegényedtek. A rendszer névadója, Kádár János éppen azon a napon, 1989. július 6-án hunyt el, amikor Nagy Imrét, az 1956-os forradalom kivégzett miniszterelnökét hivatalosan rehabilitálták.

A rendszerváltás idején Magyarországon élő zsidóság sokféle módon élte meg identitását, néhány fontosabbnak gondolt identitáselemet emelünk ki a következőkben. A magyar zsidók egy része vallásos zsidó, aki a hitközségekhez lazábban-szorosabban kapcsolódva gyakorolja hitét. Mások egyfajta hagyományként tartják számon zsidóságukat, melyet döntően kulturális identitásként élnek meg. Megint mások számára a legerősebb, zsidósághoz kapcsolódó kötelékük a holokauszt személyes vagy családi emlékezete, vagy a korszakban csendesen jelen lévő antiszemitizmus, vagy a mindenfajta hátrányos megkülönböztetés elleni fellépés volt. Többek számára az Izrael állammal és az ott élő zsidókkal való szolidaritás érzése jelentette a zsidó önazonosságot. E sokféle identitáselem egymással is keveredő, új önazonosságokat is teremtett, melyek kategorizálhatatlanul sokszínű, heterogén csoporttá tették a magyar zsidóságot.

A rendszerváltás ilyen vagy olyan módon a zsidó identitás több elemét érinthette. Egyfelől megszűnt az Állami Egyházügyi Hivatal, amely a kommunista rendszerben az egyházak, így a zsidó hitközségek feletti irányítás jogát is gyakorolta. Ezzel szabaddá vált a vallásgyakorlat, és alternatív hitközségi szervezetek is alakulhattak. Az egyesülési jog kiteljesedésével zsidó kulturális egyesületek, civil szervezetek jöttek létre, 1988-ban megalakult például a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület. Az 1990-es évektől megrendezik a Zsidó nyári fesztivált, a rendszerváltás után pályára lépő fiatal rabbik új zsidó közösségeket szerveznek, több vallási és kulturális alapon működő zsidó oktatási intézmény elérhető (pl. Scheiber Sándor Gimnázium és Általános Iskola, Lauder Javne Zsidó Közösségi Óvoda és Iskola). Létrejött az Országos Rabbiképző - Zsidó Egyetem, ahol kb. 300 diák tanul. Zsidó kulturális folyóiratokat alapítottak, ide tartozik például a Szombat című újság és a nagy múltra visszatekintő Múlt és Jövő folyóirat. 1994-ben megnyitott a magyarországi zsidó kulturális élet egyik központja, a Bálint Zsidó Közösségi Ház. Magyarországon 2001 óta minden évben április 16-án tartják a holokauszt emléknapját, 1944-ben ezen a napon kezdték meg az első gettó felállítását Kárpátalján. 2004-ben pedig megnyílt a Holokauszt emlékközpont.

A kutatások szerint az idősebb generációk önazonosságában jelentősebb helyet foglal el a holokauszt emléke és az antiszemitizmussal való találkozás élménye, míg a fiatalabbak körében jellemzőbb, hogy pozitív élmények (pl. Szarvas Nemzetközi Zsidó Ifjúsági Tábor, MAROM Egyesület) erősítik a zsidó identitás kialakulását.

A rendszerváltozás a politikai szabadsággal együtt az antiszemita, gyűlöletkeltő eszmék nyilvánosságát is elhozta. A cenzúra helyébe lépő szólásszabadság teret nyitott antiszemita és holokauszttagadó írások és politikai tartalmak megjelenésének is. A zsidóellenesség nyílt formában megnyilvánul a hazai szélsőjobboldal folyóirataiban, illetve online felületein, de rejtett, kódolt formában ennél szélesebb körben jellemző. Sajátos formája a zsidóellenességnek az Izrael-ellenességbe (anticionizmus) bújtatott antiszemitizmus, amely a zsidó állam bírálatát összeköti „a zsidók” becsmérlésével vagy egy elképzelt zsidó világösszeesküvés leleplezésével. A rendszerváltást követően 1998 és 2002 között (Magyar Igazság és Élet Pártja), illetve 2010 óta (Jobbik) parlamenti párt is megjeleníti az antiszemita retorikát.

A mai Magyarországon 80-120 ezerre becsülik a zsidóság arányát, de az identitások sokfélesége miatt ez a szám is bizonytalannak tekinthető. A magyar zsidók elsöprő többsége a fővárosban él. 

A rendszerváltozáskor felélénkült a zsidó közösségi élet, egyre több zsidó kezdett a zsidó vallás, hagyomány és kultúra iránt érdeklődni. Úgy látszott, hogy valódi zsidó reneszánsz megy végbe az országban. Számos vallási, kulturális és cionista szervezetet alapítottak vagy élesztettek föl. Jó néhány vidéki városban újjáalakult a zsidó hitközség.

Zsidó élet Magyarországon: Eredmények, kihívások és célok a kommunista rendszer bukása óta

A TÁRKI 2012. júliusában publikált felmérése szerint a magyar lakosság a hazai zsidók számát általában egy millió körülire teszi - ekkora fokú tájékozatlanság és tévedés annyira megdöbbentő, hogy sokunk szerint feltétlenül magyarázatot és pontosabb tájékoztatást tesz szükségessé. Ebben az írásban szinte kizárólag csak a zsidóság számának alakulásával és főbb okaival kívánok foglalkozni - az egyéb történeti vonatkozásokat e Rubicon szám más írásai amúgy is részletesen ismertetik.

Magyarországi zsidók a számok tükrében

A holokausztot túlélő magyar zsidók lélekszámára vonatkozóan csak becslések állnak rendelkezésre. Az 1945 előtti törvények származási kategóriái szerinti becslések alapján 185-260 ezer magyar zsidó élhette túl az üldöztetést. Az 1945 utáni első népszámlálás adatai szerint 1949-ben kb. 134 ezer fő vallotta magát izraelitának, tehát vallási szempontból zsidónak. A népszámlálási adatot ugyanakkor két fontos tényező árnyalja: egyfelől a holokauszt traumája miatt életszerű az a feltételezés, hogy a valósnál kevesebben merték vállalni zsidóságukat a kérdőíves felmérésen, másfelől az 1945 utáni évtizedben kb. 35-50 ezer magyar zsidó hagyta el az országot, akiknek többsége Izraelben telepedett le. Mindez azt jelenti, hogy a holokausztot megelőzően kb. 825 ezer fős – az 1941-es határok szerinti – magyarországi zsidóság jelentős többségét megölték. Ezen belül a becslések szerint a fővárosi zsidóság 40%-a, a vidéki zsidóság 70-75%-a pusztult el.

A származási és a vallási meghatározás fentebbi két formáján kívül a túlélők számos más identitásformával is azonosulhattak. Közös azonban ezekben, hogy a zsidónak minősített magyar állampolgárokat 1945 előtt jelképesen is és fizikai mivoltukban is kiszakították a társadalomból. Az intézményesített megkülönböztetés és a népirtásba torkolló üldözés egyértelmű határvonalat húzott zsidók és nem-zsidók közé, amely a kortársak tudatában az elbeszélések alapján 1945 után is valamilyen formában tovább élt. A túlélőkkel, illetve a nem-zsidó társadalommal való találkozás meghatározó élményt jelenthetett mindkét csoport számára. Sok nem-zsidó magyar féltette a deportáltak javaiból megszerzett vagyontárgyát, mások a szégyen, vagy a szolidaritás, esetleg a megtorlástól való félelem érzésével találkozhattak. A túlélők gyásza az üldözésért felelősök megbüntetésének igényével is összekapcsolódhatott. A holokausztot túlélő és a magyarországi újrakezdés mellett döntő zsidók számára a mindennapi élet feltételeinek megteremtése volt a legfontosabb feladat, de megkerülhetetlen volt annak végiggondolása is, hogy miként lehet a „nagy lelki megrázkódtatás” után zsidóként élni Magyarországon?

A vészkorszakot túlélő zsidók 1945 után azzal szembesültek, hogy a tettleges antiszemitizmus továbbra is jelen van az országban. Magyarország különböző pontjain 1945 és 1948 között számos antiszemita incidenst jegyeztek fel (pl. Miskolc, Kunmadaras, Budapest, Dömsöd, Pécs), melyek közül több halálos áldozatokat is követelt. Noha széleskörű zsidóellenes megmozdulásokról nem volt szó, a korábbi üldözéssel együtt tekintve az események sokak számára azt üzenték, hogy zsidóként továbbra sem lehetnek biztonságban. A holokauszt traumájával sokan úgy próbáltak megbirkózni, hogy hátat fordítottak zsidóságuknak, vagy igyekeztek zsidó identitásukat, illetve annak külső jeleit elrejteni. Több tízezer magyar zsidó, főként a fiatalabb generáció tagjai az ókori zsidó állam területén, Palesztinában való zsidó államalapítás eszméje (cionizmus) mellé szegődtek, közülük kerültek ki a legnagyobb számban a kivándorlók. A zsidó identitás pozitív megélését és a cionista mozgalmat a kiépülő kommunista diktatúra intézkedései akadályozták. A nem kommunista társadalmi szervezeteket betiltották, a hitközséget – a többi egyházzal együtt – szigorú állami felügyelet alá helyezték, lapját (Új Élet) korlátozott számban jelentethette meg, az egyházak háttérbe szorítása és üldözése a zsidó hívőket is sújtotta. A vallás gyakorlását nagyban akadályozta, hogy az ötvenes években a szombat munkanap volt. A kivándorlást nehezítette, hogy a határokra 1948 után vasfüggöny ereszkedett, 1950 után már csak kb. 4 ezer fő tudott alijázni, azaz zsidóként Izraelbe kivándorolni. Az Izraelbe letelepülő zsidókkal a magyar társadalom és a hazai zsidóság a vallásához és identitásához erőteljesen ragaszkodó réteget veszített el.

A Magyar Kommunista Párt soraiba sok túlélő lépett be 1945 után. Motivációik közül kettő kiemelendő: egyfelől a párt által képviselt eszme és képviselője, a Szovjetunió volt az, amely ténylegesen legyőzte a megsemmisülésüket jelentő hitleri új világot. A párt hatalomra jutásában garanciát láthattak arra, hogy a nácizmus kísértetétől végleg megszabadul a világ. Másfelől a kommunista eszmékkel (egyenlőség, a szegénység felszámolása, egy új, igazságos világrend ígérete) való azonosulás sok magyar zsidó számára a sikeres asszimiláció lehetőségét is magában hordozta. A Magyarországon maradt túlélők számára, akiket éppen származásuk miatt akartak megsemmisíteni, ez a biztonságos itthoni élet megteremtésének esélyét villantotta fel, és az üldöztetésre válaszul adott egy lehetséges életstratégia volt.

A Rákosi-rendszer repressziója a hatalom sáncain kívüli milliókat egyformán érintette – sőt, a koncepciós pereknek köszönhetően a kommunista meggyőződés sem jelentett biztonságot. A magyar zsidók a társadalom többi tagjával együtt szenvedték meg a nélkülözést, a társadalom kriminalizálását, az erőszakszervezet terrorját, a kitelepítéseket. Ugyanakkor tény, hogy a korszak vezető kommunista politikusai vagy a rendszer támogatói között sok zsidó származású ember található. Noha számukra a zsidó vallás és identitás feltehetően nem bírt jelentőséggel, mert önazonosságukat a kommunizmus eszméjére építették, az őket körülvevő társadalom zsidóként is azonosította őket. Ugyanakkor a Rákosi-kor sem volt mentes az intézményes antiszemitizmustól: Izrael állam és a cionizmus támogatásának (koholt) vádjával a pártvezér szovjet mintára koncepciós pert készített elő zsidó származású pártvezetők ellen, mely végül Sztálin 1953-as halála miatt maradt el.

Az 1956-os forradalom idején mind az addigi kommunista berendezkedés védelmezői, mind az ez ellen forduló tüntetők és politikusok között találunk zsidó származású, bár önazonosságukat tekintve nem feltétlen zsidó identitású embereket. A forrongó napok során a korábban lappangó antiszemitizmus is felszínre került. A kutatások szerint kb. két tucat antiszemita megmozdulásra került sor Magyarországon, melyek közül egy esetben, Hajdúnánáson történt személyi sérülés. Figyelemmel az ötvenes évek elnyomása következtében felgyülemlett feszültségre, a korábbi évtizedek intézményesített antiszemitizmusára, illetve arra, hogy számos vezető kommunista politikus zsidó származását sokan számon tartották, ez a szám nem mondhatók jelentősnek. Az ugyanakkor fontos tapasztalata lehetett a magyar zsidóknak 1956-ban, hogy a zsidó identitásuktól megszabadulókat is zsidóként – a szót negatív jelzőként használva – számon tartják, és egy politikai-társadalmi felfordulás bármikor előhozhatja az antiszemita színezetű indulatokat.

Az 1945-48 közötti antiszemita indulatkitörések kiindulópontját és táptalaját a „nulla év”, 1945 társadalmi és gazdasági krízise jelentette. Odaveszett egymillió ember és elpusztult a nemzeti vagyon, az infrastruktúra, az állatállomány java. Kevés olyan polgár akadt, aki nem szenvedett jelentős anyagi kárt vagy (gyakran helyrehozhatatlan) lelki és fizikai sérüléseket. 

Népirtás után: zsidóellenes atrocitások Magyarországon 1945-1948 (Konfliktuskutató)

A zsidó kivándorlás története fehér foltnak számít a huszadik századi magyar történetírásban, eddig még nem készült részletes, átfogó elemzés. Pedig ha jobban belegondolunk, több tízezer ember életét megváltoztató folyamatról volt szó.  Az ok egyszerű, a téma meglehetősen szerteágazó és a források hiánya miatt nehezen feldolgozható. E tanulmány elsődleges célja, hogy áttekintse a hazai zsidóság migrációjának főbb összefüggéseit az adott időszakban, és felkeltse az érdeklődést a kérdéskör iránt.

A Magyarországi zsidóság migrációja (1945–1955) (Beszélő) 

A magyar zsidóság a felszabaduláskor az üldöztetés következményeként szinte kivétel nélkül kivándorolni szándékozott. Azok, akik minden hozzátartozójuk elvesztése után nem találták helyüket, már az elmúlt évek folyamán kivándoroltak. A zsidóság lelki állapotára építve folyt az elmúlt évek alatt erős propaganda Palesztina érdekében.

A Magyar zsidóság 1945 után (Beszélő)

"Már az ötvenes évek elejétől félelemben éltem, mert egyre világosabb lett előttem, hogy az én elképzelésem a világról nincsen szinkronban azzal, amit nekem mint kommunista újságírónak szolgálnom kellett. Attól féltem, hogy lelepleződöm mint belső ellenség."

Interjú Kende Péter szociológussal

A munkaszolgálat intézménye a második világháborús magyar hadtörténet és a holokauszt hazai történetének egyaránt részét képezi. Munkaszolgálatosnak nevezték a háború alatt fegyvertelen katonai kisegítő munkára behívott férfiakat, akik a honvédség egységei mellett és ezek felügyelete alatt teljesítettek szolgálatot.

Volt előzménye Magyarországon annak a gondolatnak, hogy a megbízhatatlannak ítélt katonakorú férfiakat a hadsereg kötelékében, de nem katonaként foglalkoztassák honvédelmi célokra. 1919-ben a Tanácsköztársaság bukását követően munkásszázadokban dolgoztattak politikai foglyokat, illetve zsidó hadköteles férfiakat is. Az 1939-es honvédelmi törvény értelmében a katonai szolgálatra alkalmatlannak minősített férfiak három hónapos, „munkatáborban teljesítendő közérdekű munkaszolgálatra kötelezhetőek”. A munkaszolgálat törvényi kereteit megteremtő jogszabály – mely egyelőre sehol sem utalt egyes társadalmi csoportokra – csak másodsorban szolgált honvédelmi célokat. Elsődleges célja az volt, hogy a hazai kisebbségek egyes csoportjait (szlovákok, románok, szerbek), a kommunista, illetve kiemelten a zsidó katonaköteles fiatalokat távolt tartsa a hadsereg törzsállományától, ugyanakkor megfelelő kontroll mellett kihasználhassák őket honvédelmi célokra.

Az 1939-ben hatályba lépett 2. zsidótörvényt a hadseregben is érvényesítették: a zsidónak minősülőket megfosztották tiszti és tiszthelyettesi rangjuktól (elenyésző számban voltak köztük zsidók), a fegyveres honvédek még maradhattak (az újoncok kb. 2,4%-a volt zsidó ekkor), de egyes stratégiai fontosságú helyekről kitiltották őket.

Az első munkaszolgálatos („muszos”) századok 1939. július 1-jén álltak fel, tagjai a hadsereg egyenruhájában dolgoztak, lapát és rohamásó felszereléssel voltak ellátva. A munkaszolgálatosok 1941-ig magyarországi utak, repülőterek karban tartásán, mocsarak lecsapolásán dolgoztak, a munkakörülmények és az ellátás megfelelő volt. Történtek ugyanakkor olyan intézkedések, amelyek azt mutatták, hogy a katonai közigazgatás alig titkolt célja a hadköteles zsidó férfiak eltávolítása a hadseregből, és munkaszolgálatra kényszerítésük (pl. felállítottak külön zsidó muszos századokat, Észak-Erdély 1940. szeptemberi visszafoglalásában részt vevő zsidó katonákat leszerelték és munkaszolgálatra helyezték).

A munkaszolgálat rendszerének 1941-es újraszabályozása tükrözte az antiszemitizmus térnyerését, és Magyarország nácik melletti elköteleződését. A hadköteles zsidóknak kétéves, fegyvertelen munkaszolgálatot kellett teljesíteniük, igazolványukban német mintára feltüntették zsidó származásukat („Zs”). Sok században elvették katonai egyenruhájukat, fehér vagy sárga megkülönböztető karszalagot kellett viselniük. A terjedő gyakorlat és a zsidók végleges kizárása a hadseregből 1942. márciusában nyert jogi megerősítést. A zsidók ettől kezdve csak munkaszolgálatosok lehettek, ahol polgári ruhájukat, sárga (a kikeresztelkedett zsidóknak fehér) karszalagot és a honvédektől eltérő sapkát kellett viselniük.

A munkaszolgálatosok sorozásából fennmaradt iratok arról tanúskodnak, hogy a magyar közigazgatási apparátus egy része a „zsidókérdés” megoldásának alkalmas eszközét látta a munkaszolgálat intézményében. Az embereket egyéni kiválasztás alapján hívták be, de fontos szempont volt, hogy olyanokat vigyenek munkaszolgálatra, akik szabadfoglalkozású értelmiségiként vagy az üzleti életben jelentős szerepet töltöttek be korábban. A nem-zsidó társadalom legalantasabb ösztöneire hatott az a gyakorlat, hogy nagy eséllyel behívót kapott az a zsidó, akire nézve általában névtelen terhelő bejelentés (fontos tartalma: miért ártalmas az illető a társadalomra?) érkezett a megfelelő hivatalba.

A munkaszolgálatos egységek életkörülményei Magyarország hadba lépését követően drasztikusan romlottak. A folyamatos életveszélyben dolgozó munkaszolgálatosok (minden zsidó századot hadműveleti zónába kellett vezényelni) embertelen munkakörülmények között, csekély élelmezéssel, alkalmatlan ruházatban és gyakran az őrzésükre rendelt magyar katonai keret dühöngő antiszemitáinak („keretlegények”) teljességgel kiszolgáltatva tengették életüket. Esetenként élőpajzsként használták őket aknakeresésre, rendszeresek voltak a verések, kikötések, az élelem megvonása. Legrosszabb helyzetben az ukrajnai, majd oroszországi hadszíntéren és a szerbiai Bor rézbányáiban dolgozó „muszosok” voltak. A keretlegények itt ténylegesen halálra dolgoztattak sok munkaszolgálatost, vagy egyszerűen kivégeztek többeket. Voltak ugyanakkor olyan parancsnokok, akik emberségesen bántak a munkaszolgálatosokkal, és ez a körülményekhez képest némi védelmet nyújtott számukra.

A magyar honvédség 35. gyalogezredének parancsnoka, Vécsey Béla alezredes a doni katasztrófa idején ezt jegyezte fel: „Kénytelen vagyok megállapítani, hogy ezek a zsidók sokkal fegyelmezettebbek, mint a mi honvédeink, munkakészségük és teljesítményük is jobb, mint a honvédeké. A zsidók a legnagyobb tűzben fegyver nélkül is kihozták a sebesült és halott honvédeket, volt is egy zsidó századnak vagy ötven halottja és kétszer annyi sebesültje. (…) A zsidó századok elől igen bátran viselkednek, nem hagynak sem sebesült, sem halott embert vissza. Még megérjük, hogy hősök lesznek belőlük akkor, amikor a mi gyalogságunk mindig megszalad.”

A 2. magyar hadsereg frontra küldésekor tízezer számra hívtak be SAS-behívóval („Sürgős, Azonnal, Siess”) zsidókat munkaszolgálatra, kb. 50 ezer főt ki is vittek a frontra. A Don-kanyarban 1942/43 telén megsemmisült magyar hadsereg tagjai között sok munkaszolgálatos zsidó is elpusztult (kb. 6-7000 fő tért haza). Voltak, akiket német vagy magyar katonák (Dorosics, Ukrajna) öltek meg a visszavonulás közben.

A háború utolsó évében a munkaszolgálatosok helyzete kettős volt. Egyfelől a „muszos” behívó a deportálástól, tehát a koncentrációs táborból való megmenekülést jelentette. Tudunk olyan esetekről, amikor a Honvédelmi Minisztérium tisztviselői e sajátos „mentőakció” keretében a gettóba kézbesíttették a SAS-behívót. Másfelől a szovjet előrenyomulás miatti visszavonulás a munkaszolgálatos is századokat is érintette, és a nyugatra tartó halálmeneteket kísérő magyar és német katonák százszámra lőtték agyon (Cservenka, Pusztavám, Budapest – Népszínház utca), illetve ölték meg a menetből kidőlőket. Így halt meg például Radnóti Miklós (Abda, Győr mellett) is. A nyilas hatalom 1944 telén több ezer munkaszolgálatost „adott kölcsön” a végnapjait élő Harmadik Birodalomnak, akik közül sokan pusztultak el az értelmetlen kényszermunkáknak (pl. sáncrendszer a nyugati határszélen), a téli körülményeknek vagy a nyilasok öldöklésének köszönhetően (például Szerb Antal Balfon, Sopron mellett). A halálmeneteket túlélő zsidók közül sokakat a mauthauseni és günskircheni lágerekben öltek meg.

A munkaszolgálatos egységekben nem csak zsidók szolgáltak. Ugyanakkor a munkaszolgálat 1939 és 1942 közötti átalakulása pontos képet ad arról, hogy miként érvényesíthetőek a faji megkülönböztetés lépcsőfokai a társadalmi élet egy szegmensében a – hátrányos diszkriminációt takarni hivatott – fedőcímke alkalmazásától („katonai szolgálatra alkalmatlan”) a külső megjelenésben is megmutatkozó kirekesztésig és jogfosztásig. Az 1941 és 1945 között elpusztított kb. ötvenezer zsidó munkaszolgálatos annak a háborúnak is köszönheti sorsát, melyet a magyar állam saját, zsidónak minősített polgárai ellen vívott.

A magyar holokauszt speciális jelensége a munkaszolgálat. A Horthy-rendszer a "megbízhatatlannak" ítélt elemeket: a kommunistákat, nemzetiségieket, de elsősorban a zsidókat nem kívánta fegyverrel a kézben besorozni.

A munkaszolágálat létrehozása (www.holokausztmagyarorszagon.hu)

1942. évi XIV. törvénycikk a honvédelemről szóló 1939. évi II. törvénycikk, valamint az 1914-1918. évi világháború tűzharcosai érdemeinek elismeréséről szóló 1938. évi IV. törvénycikk módosításáról és kiegészítéséről.

A törvénycikk szövege

Magyarország elveszítette az első világháborút, melyben a történelmi Magyarország lakosai közül elpusztult mintegy 530 ezer ember, megsebesült 1,4 millió fő és fogságba esett több mint 830 ezer katona. A hátország a hadigazdaság jelentette folyamatos nélkülözéstől szenvedett. A háborút követően a megalakuló szomszédos országok hadseregei megszállták az ezeréves Magyarország jelentős területeit, a trianoni békeszerződés pedig szentesítette az ország területének és lakosságának csökkenését. Az ország nem csupán a vesztes háború okozta gazdasági krízistől szenvedett, de valamiféle otthont és megélhetést kellett biztosítania az új határokon túlról érkezett magyarok 400 ezres menekültáradatának is. Az 1918 őszét követő másfél év alatt a magyar társadalom három alkalommal élt át rendszerváltozást: az őszirózsás forradalom egy borulékony polgári demokratikus rendszert hozott létre a dualizmus romjain, ezt a Tanácsköztársaság kommunista diktatúrája váltotta fel, majd ennek bukásával megkezdődött egy tekintélyelvű társadalmi-politikai berendezkedés kiépítése, amely később Horthy-korszak néven vált ismertté. Az utóbbi két politikai rendszer – ugyan eltérő ideológiák nevében – tudatosan alkalmazta ellenfelei vagy az annak tartott emberek ellen a terror eszközét. Ezek a tragédiák és változások minden társadalmat alapjaiban ráztak volna meg, így volt ez Magyarország esetében is.

A konszolidálódó Horthy-rendszer fontos célkitűzése volt a megrázkódtatásokért általuk felelősnek gondoltak néven nevezése és megbüntetése. Az új rendszer a nemzeti traumaként megélt trianoni békeszerződés elsődleges felelőseinek a baloldali mozgalmakat (ideértve az őszirózsás forradalmat és a Tanácsköztársaságot is) és azok vezetőit tekintette, akik között sok zsidó származású gondolkodó és politikus is volt. A valóban tragikus hatású békeszerződés összetett okainak elemzése helyett a magyar politikai közösség bűnbakká tette és összemosta egymással a polgári demokratákat és a kommunistákat, a különféle identitású zsidó és nem zsidó politikusokat, és megalkotta – a később jelentős karriert befutó – a nemzetére rontó baloldali-progresszív-zsidó összeesküvés képét. Abban, hogy ez az ellenségkép utat talált sok magyar gondolkodásába, a történelmi antiszemitizmus továbbélése mellett bizonyára szerepet játszottak a társadalmat rövid időn belül sokkszerűen érő hatások is. Mindez nem változtat azon a tényen, hogy 1919-1920-tól kezdődően Magyarország politikai vezető rétege szakított a polgári jogegyenlőség liberális eszméjével, és a korszakban az antiszemita törvénykezés és a zsidóellenes társadalmi mozgalmak egyre nagyobb teret nyertek. A helyzet összetettségét jelzi, a hatalom igyekezett jó kapcsolatokat kiépíteni a zsidó elittel: a leggazdagabb zsidó vállalkozók támogatására az újjáépítéshez szüksége volt, 1927-től kezdődően pedig az ortodox és neológ felekezet képviselői számára az Országgyűlés felsőházában helyet biztosított.

A kor antiszemita gondolkodásmódjában a bűnbakképző zsidóellenesség mellett fellelhetőek a keresztény gyökerű antijudaizmus elemei is, amely a zsidóságot elsősorban mint vallást tartotta károsnak és a kereszténységgel összehasonlítva alacsonyabb rendűnek. Az antiszemita töltetű intézkedések alaptétele ugyanakkor egy harmadik típusú ellenségképen nyugodott. Eszerint a zsidók aránytalanul nagy szerepet játszanak a magyar gazdaság és kultúra bizonyos területein, és ennek köszönhetően a keresztény (értsd: nem zsidó) magyarok hátrányt szenvednek. E gondolat a zsidókat egy egységes és egyérdekű társadalmi-politikai közösségnek tekintette, amely távol állt a valóságtól, ugyanakkor – a magyar-zsidó együttélés történelménél és a sajátos magyarországi modernizáció jellegzetességeinél fogva – a „felülreprezentáció” sok szakmában ténylegesen igaz volt. Az antiszemita politika a jelenséget a keresztény (értsd: nem zsidó) magyarok számára hátrányosnak gondolta, és nekilátott orvoslásának. Az 1920-ban hozott numerus claususként („zárt szám”) elhíresült törvény az egyes nemzetiségek társadalmi arányszámához kötötte az ebből a közösségből származó felvehető diákok számát, ezen kívül bevezette a felvétel kritériumának a visszaélésre tág teret nyitó „nemzethűség” kategóriáját. Az, hogy ki tekintendő zsidónak – szakítva a dualizmus szellemiségével és figyelmen kívül hagyva a döntően magyar nemzetiségű zsidók identitását – származási alapon határozták meg. Így lett az izraelita hitfelekezetű magyar diákból zsidó nemzetiségű diák. A törvény egyértelműen a hazai zsidóság ellen irányult, és teret kívánt nyitni a „megbízható” keresztény diákok számára, különösen a határon túli menekültek számára.

Noha más kül- és belpolitikai kontextusban született, mégis ezt a logikát követte az 1938-ban meghozott első, és az 1939-es második zsidótörvény. E jogszabályok immár nyíltan a hazai zsidóság társadalmi szerepvállalását célozták szűkíteni: előbbi felekezeti alapon, utóbbi származási alapon határozta meg a zsidókat. Az első zsidótörvény a szellemi szabadfoglalkozású pályákon (pl. orvos, ügyvéd) 20%-ban maximalizálta a zsidók arányát, a második már 6%-os felső határt szabott a zsidók számára a szellemi pályákon, illetve kizárta őket például a közigazgatási, az igazságszolgáltatási és a középiskolai tanári állásokból.

Tettleges zsidóellenességre rendszeres jelleggel az ország egyetemein került sor a korszakban. Az 1919-20-ban létrejött egyetemi bajtársi egyesületek fő célja a zsidó hallgatók kiszorítása volt a felsőoktatásból. A megfélemlítés eszközeként a zsidónak tekintett hallgatók csoportos megverését alkalmazták. Az egyetemi zsidóverések – melyek a korabeli sajtótudósítások szerint szinte rituális jelleggel zajlottak – 1928 körül érték el tetőpontjukat, amikor a numerus clausus törvényből eltörölték a nemzetiségi kvótát. A gyakorlat szerint a zsidóverők felsorakoztak az előadók ajtajánál vagy az egyetem bejáratánál, és a zsidó hallgatókat megverték, majd kidobták az épületből. A túlerőben lévő lincselőkkel szemben több esetben az egyetemi tanárok kiállása is alig jelentett védelmet.

A húszas-harmincas években általánosan megfigyelhető volt Magyarországon, hogy helyi szinten az államigazgatás hátrányos megkülönböztetés alkalmaz például a zsidó vagy zsidónak tekintett vállalkozókkal szemben az ipar- vagy vállalkozási engedélyek kiadásánál. Mivel az engedélyeztetési kötelezettség általános érvényű volt (a gyógyszertár-nyitástól egy fényképüzlet alapításáig), a helyi hatalom általános jogszabályok hiányában, egyedi ügyekben is érvényesíteni tudta preferenciáit: a zsidó hátterű kérelmező helyett a keresztény szakember, vállalkozó előnybe részesítését. Mind az általános érvényű törvények, mint az egyedi ügyekben érvényesített zsidóellenes intézkedések egy olyan korszak jellegzetességeit mutatják, amely tudatosan szembehelyezkedik az állampolgári jogegyenlőség dualizmuskori eszméjével, és intézményesíti a magyar állampolgárok egy csoportjának hátrányos megkülönböztetését.

Zsidótörvények Magyarországon

Az intézményesített antiszemitizmus 1919 óta jelen volt Magyarországon. Az 1920-ban elfogadott numerus clausus törvény, amely korlátozta a felsőoktatásba felvehető zsidó hallgatók arányát, éppúgy ezek közé tartozott, mint a helyi döntéshozói szinten, egyedi ügyekben megnyilvánuló bürokratikus antiszemitizmus. 1938-tól kezdődően ugyanakkor új korszak vette kezdetét: az 1942-ig terjedő 5 évben összesen 8 olyan zsidóellenes jogszabály született, amelyeknek eredményeként formálisan is megszűnt Magyarországon a törvény előtti egyenlőség.

Az 1938 májusában, hatalmas többséggel elfogadott első zsidótörvény („1938. évi XV. törvénycikk a társadalmi és gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításáról”) értelmében a szabadfoglalkozású pályákon (pl. orvos, ügyvéd, színész, újságíró), illetve a 10 főnél több értelmiségit foglalkoztató gazdasági társaságoknál 20%-ban maximálta a zsidók arányát. A törvény zsidónak minősítette az izraelita vallásúakat, de azokat a keresztényeket is, akik 1919. augusztus 1-je után tértek át a zsidó vallásról. Nem számított zsidónak az I. világháborúban kitüntetést szerzett katona, és a hősi halottak családtagjai sem.

A második zsidótörvény, melyet Teleki Pál miniszterelnöksége idején, 1939-ben fogadtak el, a társadalmi-gazdasági élet szinte egészére kiterjesztette a hátrányos megkülönböztetést. Az állami szektort a tömegközlekedéstől a középiskolákig teljesen „zsidómentessé" kellett tenni. Az első törvény 20%-os kvótáját 6%-ra csökkentették, illetve szintén 6%-ban maximálták a zsidók arányát az önálló gazdasági vállalkozások vezetői között. 12%-os felső határt érvényesített a zsidó munkavállalók tekintetében a versenyszférában foglalkoztatott adminisztratív alkalmazottaknál, továbbá eredeti formájában visszaállította a numerus clausust. Ezeken kívül számos korlátozást hozott a törvény a zsidókra nézve a dramaturgoktól kezdve a dohányárusításon át a politikai tisztviselőkig. A törvény szerint zsidó az, aki maga, egyik szülője vagy legalább két nagyszülője az izraelita felekezet tagja a törvény hatályba lépésekor, továbbá a felsoroltak gyerekei. A kivételek a kikeresztelkedett zsidókhoz, első világháborús kitüntetettekhez, illetve egyes foglalkozásokhoz (lelkipásztor, egyetemi tanár, illetve olimpia bajnok) kapcsolódtak. A törvény kéthavi elzárással büntette törvény végrehajtásához kapcsolódó bejelentési, adatkezelési kötelezettség megszegőit. Megszületett Magyarország első faji alapú törvénye, mely immár elnevezésében sem titkolta valódi célját („1939. évi IV. törvénycikk a zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról”), s amely komoly téttel bíró családfakutatásra kényszerített sok ezer embert.

Az 1941. évi XV. törvénnyel (harmadik zsidótörvény) a magyar parlament berontott polgárai hálószobájába. Előírásai alapján bűntettet követ el és 5 évig terjedő börtönnel büntetendő az a zsidó, aki nem-zsidóval házasságot köt, és az a nem-zsidó, aki zsidóval házasságot köt. Az a zsidó, aki „magyar honos tisztességes nemzsidó nővel házasságon kívül nemileg közösül”, vétsége miatt 3 évi fogházra is számíthat. A zsidó nővel történő nemi közösülés nem volt büntetendő. A törvény indoklása szerint „Magyarországon a zsidóság az egyetlen nagyobb néptömeg, amely eltérő fajként tűnik fel a magyarság és az árja-fajhoz tartozó hazai nemzetiségek mellett. (…) Ezért annak a célnak elérésére (kell) törekedni, hogy a magyar nemzet faji tisztasága megóvassék erősen eltérő fajokkal való vérkeveredésektől, amelyeknek természeti következményei csak további keveredéstől mentes több nemzedéken keresztül oszlanak el.”

Sajátos fajvédelmi szemléletet tükröz a harmadik zsidótörvény: a magyar (nem-zsidó) nők zsidó „megrontói” büntetésre számíthattak, a magyar (nem-zsidó) férfiaknak ugyanakkor szabad volt zsidó nővel hálniuk. A cél – a törvény indoklásával összhangban: meg kell óvni a gyermeket szülő magyar édesanyákat az idegen vértől, a nemzetet pedig a vérkeveredéstől.

A negyedik zsidótörvény (1942) megtiltotta zsidók földszerzését, valamint előírta az 5 holdnál nagyobb, zsidó tulajdonban vagy haszonbérletben lévő mezőgazdasági föld- és erdőterület forgalomképtelen állampapír fejében történő állami kisajátítását. A törpebirtokok kivételével tehát minden földbirtoktól a törvény erejével megfosztották a zsidókat, ezzel pedig a mezőgazdaságot is elérte a korábban a gazdaság egyéb területein és a közszférában megvalósított hátrányos megkülönböztetés. A zsidótörvények ellen nem volt széleskörű tiltakozás Magyarországon. A nagy keresztény egyházak felsőházi képviselői csak a harmadik zsidótörvény ellen tiltakoztak.

A zsidótörvények végrehajtása során kb. 90 000 magyar zsidó veszítette el állását, az eltartott családtagokkal számolva ez nagyságrendileg 220 000 fő. Sokaknak sikerült (ideiglenesen) megmenteniük megélhetésük forrását vagy azért, mert Magyarország háborús készülődése, vagy meghatározó iparági szerepük miatt nélkülözhetetlenek voltak (pl. Weiss Manfréd Művek Csepelen, Goldberger Leó textilgyára), vagy oly módon, hogy „elrejtőztek” saját vállalkozásukban, és egy keresztény ismerős nevére íratták cégüket, amely így nem minősült zsidónak („stróman-” vagy „Aladár-rendszer”). Általánosságban elmondható, hogy a tehetősebb vállalkozók nagyobb eséllyel éltek túl, mint a kisebb társaságok, az alkalmazottak és az értelmiségiek. Ez azt is jelentette, hogy újabb, immár az anyagi létbiztonsághoz kötődő választóvonalak keletkeztek a hazai zsidóság egyes rétegei között.

A zsidónak minősített polgárok jogait és vagyonát korlátozó törvények és rendeletek többes célt szolgáltak. A numerus clausus óta a politikai elit fontos célkitűzése volt a nem-zsidó magyarok érvényesülésének elősegítése a zsidónak minősített magyarok kárára. A harmincas években meghirdetett „őrségváltás” jelszava azt takarta, hogy a zsidók helyébe keresztény vállalkozók, alkalmazottak, értelmiségiek kerüljenek, s a hazát immár ezek a „megbízható és valódi magyar” emberek őrizzék. Faji szempontból ez megfelelt a náci Németországban is alkalmazott árjásítás politikájának, amely mint erősödő és a magyar külpolitika céljai iránt nyitottnak mutatkozó nagyhatalom hivatkozási alappá is vált a magyar jogalkotók számára. Fontos további célkitűzés volt a keresztény értelmiségi munkanélküliség csökkentése és a szociális feszültségek mérséklése, amelynek (részleges) fedezetéül a felszabaduló állások és vagyontömegek szolgálhattak. Ilyen értelemben a zsidótörvények egy faji alapú, hátrányos megkülönböztetésen és vagyonelvonáson alapuló szociálpolitika eszközeként is szolgáltak. A célkitűzések közös pontja: a zsidóság alapvetően a magyartól idegen faj, amely egészségtelen mértékben elburjánzott a magyar társadalomban.

Fontos látni a zsidóellenes jogszabályok ívét. Az első zsidótörvény előkészítése idején miniszterelnök Darányi Kálmán programbeszédében bejelentette, hogy célja: „véget vetni annak, hogy a zsidóság aránytalanul nagy szerepet játszik a gazdasági élet bizonyos ágazataiban”. A negyedik zsidótörvény pedig már – akár fél évszázaddal korábban szerzett – tulajdonuktól fosztotta meg névleges kártalanítás mellett a zsidó birtokosokat. Mindezen intézkedések végrehajtása sok ezer egyedi ügyben valósult meg, ügyiratok, beadványok, nyilvántartások tömegét kellett kezelni. Ennek során az egész magyar közigazgatási apparátus, élén a végrehajtást felügyelő külön kormánybiztossággal rutint szerzett abban, hogy miként bonyolítható le a jog eszközeivel állampolgárok egy csoportjának rendszerszintű diszkriminációja és részleges kifosztása. A nem-zsidó magyar társadalom sok tagja számára az állások és anyagi javak megszerzésének vészjósló távlatokat teremtő lehetősége nyílt meg.

A magyar antiszemita törvényhozás fõ célja az volt, hogy valódi társadalmi-gazdaságireformok helyett a társadalmi elégedetlenséget a zsidókérdés napirenden tartásával csillapítsák. Az 1933 után viharos tempóban erõsödõ szélsõjobbal való versenyfutásban, fél szemmel fõ szövetségeseinket, jótevõinket, a Német Birodalmat és Olaszországot, valamint szintén antiszemita politikát folytató szomszédainkat, Szlovákiát és Romániát figyelve születtek meg a magyarországi zsidótörvények és -rendeletek.

Karsai László: A Magyarországi zsidótörvények 

Zsidótörvények 1790-1946 

1920 után kormányzóként egyre ritkábban tett a nyilvánosság előtt antiszemita kijelentéseket, de a magánéletében, bizalmas körben nem tagadta előítéleteit. Ezek alapján a zsidók veszélyesek, kapzsik, a pénz bűvöletében élnek, háború alatt rendszeresen kitérnek a katonai szolgálat alól, terjesztik a bolsevizmust, és bajt hoznak a nemzetre, mint tették ezt szerinte 1918-ban is.

Turbucz Dávid: Horthy Miklós antiszemitizmusa 

A diáklázadások 1928-ban érték egy a csúcspontjukat, de az ezt megelőző és követő években is rendszeresek voltak a zavargások, zsidóverések. Az egyetemi városokban (Budapest, Debrecen, Szeged, Pécs) általában ugyanolyan forgatókönyv szerint zajlottak az incidensek. A „bajtársak” elállták az egyetem vagy egy-egy előadó bejáratát és „igazoltatták” a hallgatókat. 

Egyetemi zsidóverések, antiszemita merényletek, etnikai tisztogatás a Horthy-korszakban 1923-1942 (Konfliktuskutató)

A húszas évek elején a magyar országgyűlésben intézményesített formában is megjelent a faji gondolat. 1924-ben Gömbös Gyula és társai (például Bajcsy-Zsilinszky Endre, Eckhardt Tibor) megalakították a Magyar Nemzeti Függetlenségi, közismert nevén Fajvédő Pártot. A párt néhány év alatt felmorzsolódott a politikai küzdelmekben, de a fajvédő nézetek tovább éltek a politikai közbeszédben és a sajtóban.

Fajvédők és antiszemiták a Horthy-korszakban

A magyarországi zsidóságot 1944 elejére gazdaságilag-társadalmilag ellehetetlenítették és marginalizálták. A keleti fronton elpusztult vagy elpusztított munkaszolgálatosok, a Kamenyec-Podolszkijban megölt kb. 16 ezer polgári személy (köztük terhes nők és gyerekek), továbbá a délvidéki mészárlásban megölt kb. 700 zsidó civil példája ugyanakkor azt is mutatta, hogy nem tabu többé magyar zsidók tömegeinek meggyilkolása. Mégis, mindezekhez képest is új fejezet kezdődött a magyar zsidók életében 1944. március 19-én, amikor a szövetséges Németország megszállta Magyarországot.

Horthy Miklós kormányzó március 22-i hatállyal a mérsékelt, nyugati kapcsolatokat kereső Kállay Miklós helyére a németbarát Sztójay Dömét nevezte ki miniszterelnöknek, aki egyebek mellett hozzálátott zsidóellenes rendeletek és utasítások kiadásának. Március 29-én miniszterelnöki rendelet született, amelynek értelmében április 5-től minden 6 évesnél idősebb zsidó személynek (aki a faji alapú zsidótörvények definíciója alapján zsidónak minősült) 10 x 10 cm-es, kanárisárga, hatágú csillagot kell viselnie otthonán kívül. Aki ennek nem tett eleget, kihágás miatt 2 hónapi (háború idején 6 hónapig terjedő) elzárásra számíthatott. Magyarországon (és Európa más országaiban) a középkorban volt jellemző, hogy az itt élő zsidókat külső megkülönböztető jelzés viselésére kötelezték – ilyen értelemben visszatért az ország e középkori gyakorlathoz. Az immár 6 éve érvényesített zsidóellenes intézkedések új szakasza kezdődött: eltakarhatatlanul magán viselte minden zsidó a kirekesztés és jogfosztás szimbólumává váló jelet. A nem-zsidók számára ettől kezdve akarva-akaratlan láthatóvá vált a megbélyegzés, azt pedig, hogy ehhez milyen hátrányos következmények tapadnak, mindenki tudta. A nyilvánosság terein (utca, lépcsőház, bolt, munkahely stb.) megjelenő zsidók inzultusoknak, zaklatásnak, de a velük szóba álló nem-zsidók is csípős megjegyzéseknek voltak kitéve. Ennek ellenére többen demonstrálták zsidó barátaik melletti kiállásukat, például úgy, hogy egymásba karolva sétáltak az utcán. A sárga csillag kötelezővé tétele mellett számos egyéb rendelet sújtotta a zsidókat. A városi közlekedés kivételével tömegközlekedési eszközöket nem használhattak, a nyilvános fürdők látogatásától eltiltották őket, az „értelmiségi munkakörben” foglalkoztatottakat elbocsátották, az ipar- és kereskedelmi engedélyeket bevonták, megtiltották a zsidó tanulók iskolai egyenruha és jelvény viselését, elrendelték a könyvtárakban található „zsidó szerzőségű” (pl. Sigmund Freud, Füst Milán) művek beszolgáltatását (a papírt „hulladékáron” vették át), majd a kötetek bezúzását stb.

A lehetséges ellenállás esélyeire jó példa a makói Kovács Margit esete, akit április 28-án 10 napi elzárásra ítélték, majd gyűjtőtáborba internálták, mert nem viselte a sárga csillagot. Vallomása szerint „Beismerem, hogy a megkülönböztető jelzést még a rendőri közeg felhívására sem voltam hajlandó viselni, mert szégyelltem magamat. Ugyanis […] édesanyámmal a református vallásra térünk át Makón.” 

1944. április 7-én bizalmas belügyminiszteri utasítás született arról, hogy elsőként Északkelet-Magyarországon gettókat és gyűjtőtáborokat állítanak fel a zsidóknak. A rendelet első sora szerint: „A magyar kir. kormány az országot rövid időn belül megtisztítja a zsidóktól”. A zsidóknak az érintett körzetekből a kijelölt városrészekbe vagy városszéli téglagyárakban felállított ideiglenes kényszerlakhelyre kellett költözniük. Korlátozták a magukkal vihető ingóságokat, a gettókat pedig elkerítették, és elzárták a külvilágtól. A gettókban élők összezsúfolva, minimális élelmiszer adagokon tengődtek, a tehetősebb vagy annak hitt zsidókat szakképzett verőlegények (csendőrök) kínozták, hogy értékeiket átadják. Néhány helyen előfordult, hogy emberséges őrzőkkel és segítő helyiekkel is találkozhattak a zsidók (pl. titokban élelmet hoztak). Az első gettót Kárpátalján április 16-án állították fel, június elejére pedig gettósították a Budapesten kívül élő mintegy 437 ezer zsidót.

A gettókban uralkodó körülmények miatt hamar járványok törtek ki, amelyek a nem-zsidó lakosságot is veszélyeztették. Ennek köszönhetően, továbbá a zsidókérdés „megoldásában” tanácsadói feladatokat ellátó német (Adolf Eichmann) és a zsidóüldözésekben élenjáró, magas rangú magyar tisztviselők (Jaross Andor, Endre László, Ferenczy István) együttműködésének köszönhetően április utolsó harmadában döntés született arról, hogy a gettósított zsidókat erre a célra felállított gyűjtőtáborok közbe iktatásával a náci Németországba szállítják. Május 15. és július 9. között összesen 200 000 magyar hivatalnok (jegyző, rendőr, csendőr, bába, tanár stb.) aktív közreműködésével a MÁV 147 szerelvénye több mint 437 ezer zsidót szállított koncentrációs táborba. A megnyomorított gettólakókat általában hajnalban, gyalogmenetben hajtották a vasútállomásra, sok esetben újabb verések közepette, majd itt marhavagonokba zsúfolták őket. A makói zsidóktól a deportálás Makó-Szeged szakaszára fejenként menetjegypénzt szedtek. A gettók felszámolása során a nők testüregeit is megmotozták értékek után kutatva. A lezárt marhavagonokban uralkodó pokoli körülmények miatt sokan nem élték túl az utat.

A zsidóellenes rendeletek célja az volt, hogy a zsidókat kiszorítsák a közélet minden területéről, és helyüket a nem-zsidó társadalom foglalhassa el. A vidéki zsidók gettósítása majd elhurcolása ugyanakkor szükségtelenné tette e rendeletek végrehajtását Budapesten kívül, mert címzettjeit a halálba küldték. A kormányzat nem számolt a zsidók visszatérésével. Erre utal a magyar közigazgatás azon igyekezete is, amellyel nekiláttak a deportáltak által hátrahagyott vagyontárgyak szétosztásának. Az eltüntetett zsidók vagyontárgyainak, ingatlanjainak szétosztása kapcsán jegyezte fel Márai Sándor a következő sorokat: „L. városban A. zsidó orvost elvitték munkatáborba, ötéves gyermekét a gettó lakosaival együtt vagonban Lengyelországba; de a rendelő helyén maradt. A. iskolatársam volt. Rendelőjét korszerűen rendezte be, röntgengéppel, elektrokardiogrammal. Mindez ritkaság vidéken. A rendelőért, a röntgengépért, a felszerelésért ketten vetélkedtek: a helybeli tisztiorvos, s egy belgyógyász. A rablók nem tudtak megegyezni. A vitából lovagias ügy keletkezett, párbaj. Mert mi lovagis nép, úri emberek vagyunk, kérlekalássan.”

A gettósítás és a deportálás zökkenőmentes lebonyolítása azt mutatja, hogy a magyar hatóságok rendkívüli szervezettséggel hajtották végre saját polgáraik, a vidéken élő zsidók összegyűjtését és elszállítását. Ez a felkészültség német „szakemberek”, köztük Adolf Eichmann elismerését is kiváltotta. Az auschwitzi táborparancsnok többször kérte a deportálások ütemének lassítását.

A 437 ezer elhurcolt és a 380 ezer megölt vidéki zsidó sorsának fontos előtörténete, hogy a német megszállás előestéjén Horthy kormányzó beleegyezett abba, hogy a magyar hatóságok a megszállást követően több tízezer (egyes források szerint 100 000) magyar zsidót bocsátanak német hadi üzemek rendelkezésére, akiknek kiválasztása és kiszállítása a magyar hatóságok feladata lesz. A legfőbb állami méltóság ezzel a döntésével utat nyitott a zsidók elhurcolásának, amelynek eszkalálódását 1944 júliusáig passzívan szemlélte. 1944. július 9-én Horthy Miklós leállította a deportálásokat, ezzel egy időre megmenekült a fővárosban élő kb. 200 ezer fős zsidóság. Intézkedése ugyanakkor azt is mutatja, hogy – több, a nácikkal szövetséges ország vezetőihez hasonlóan – volt politikai mozgástere a zsidókkal kapcsolatos intézkedések terén.

1944-es zsidórendeletek 

1240/1944 M. E. sz. rendelet a zsidók megkülönböztető jelzése tárgyában

„Méltóságos Alispán úr! A zsidók kiköltöztetésével Mohora községben felszabadul egy lakás, amely központi fekvésénél és beosztásánál fogva nagyban megfelelne óvodaépületnek.”

A deportálások menetrendje (menetrend.postr.hu)

A deportálások menetrendje térképen (www.rubicon.hu)

Hagyományörző zsidóság a Horthy-korszakban

A magyarországi zsidóság összetételét a trianoni békeszerződés jelentősen módosította. Egyfelől túlsúlyba kerültek a zsidóságon belül a fővárosi zsidók, a két világháború közötti időszakban minden második magyar zsidó élt Budapesten, míg korábban az arány kb. 25% volt. Másfelől: a történelmi Magyarország területén többségben voltak az ortodox zsidók (52%) a neológokkal (42%) szemben, de a szinte teljesen ortodox régiók elszakításával (Északkelet-Magyarország, Erdély) a trianoni Magyarországon a neológia került számbeli fölénybe. Az 1938-1941-es évek ország-gyarapodását (Magyarországhoz visszacsatolták a Felvidék déli részét, Kárpátalját, Észak-Erdélyt és a Délvidék egyes részeit) is tükröző 1941-es népszámlálás adatai szerint ekkor ismét túlsúlyba került a vidéki zsidóság: 725 ezer főből 519 ezer élt a fővároson kívül, továbbá jelentős létszámmal gyarapodott az ortodox közösség. A községi, kisvárosi zsidóság körében jellemzően többségben voltak a hagyományhoz hű ortodox hitközségek, míg Budapesten a korszakban kb. 30-40 ezer fő, azaz itt élő zsidók kb. egytizede volt ortodox. A zsidóságon belüli ortodox-neológ törésvonal (noha ezeken belül a hazai zsidóság több csoportja is megkülönböztethető) a két világháború közötti korszakban is meghatározta a zsidó családoknak a magyar társadalomban elfoglalt helyét.

Az ortodox hívők jellemzően falvakban vagy kisebb városokban éltek, ezeken belül a keresztény lakosságtól elkülönülten, bár velük szoros gazdasági együttműködést tartottak fenn. Budapesten az 1930-as években kb. 30 000 ortodox zsidó élt. Az óhitűek (ortodoxok) szigorú vallási előírásaikat követve az imaházhoz és a rítusok helyszíneihez közeli utcákban éltek, és noha a nyelvi asszimilációnak köszönhetően egyre többen beszéltek magyarul, sokak anyanyelve – főként Északkelet-Magyarországon – a jiddis maradt. Az ortodox hívőkre általánosságban jellemző még a Horthy-korban is, hogy a hagyományos vallásossághoz, a zsidóság régies gazdasági-kulturális szerepvállalásához, szokásaihoz hűek maradtak, és alig nyitottak a modernizálódó és világiasodó vallásosság, társadalom irányába. Egy ortodox családokban a családfő tekintélye megkérdőjelezhetetlen volt, gyakran a szülők döntöttek gyerekeik házasságkötése felől, melynél jellemzően a saját vallási csoporthoz tartozó, ortodox pár jöhetett szóba. A házasság előtti szexualitás tiltottnak számított, gyakori volt a korai házasságkötés. E jellegzetességek a falvakban-kisvárosokban élő hagyományos keresztény családokhoz hasonló mintákat mutatnak. Ennek dacára egy ortodox zsidó számára a vegyes házasság elképzelhetetlennek tűnt, mert az hitének és a zsidó hagyománynak teljes megtagadását jelentette volna számára.

Az ortodox hívők a gazdasági életben elfoglalt szerep tekintetében is hűek maradtak az évszázadokon keresztül kialakult mintákhoz. A falusi, kisvárosi kiskereskedelemben betöltött közvetítő szerep (vándorkereskedelem, szatócsbolt), elmaradottabb régiókban a mezőgazdasághoz kötődő megélhetés, a szolgáltatásban (pl. kocsmabérlés), kisiparban-kézművességben való részesedés mind-mind olyan tényezők, amelyek a hagyományos gazdasági-társadalmi rendhez kötődően jelölték ki az ortodox közösség tagjainak társadalmi helyét. Mindehhez hozzátehető, hogy főként a kelet-magyarországon élő ortodox zsidók tömegei éppolyan szegénységben éltek, mint keresztény társaik.

Az ortodox zsidók hagyományőrző mentalitása a családok iskoláztatási stratégiáin is tetten érhető. Az alapfokú oktatásról szóló 1868-as népiskolai törvény szerint az iskolakötelezettség a 6-12 éves korosztályra terjedt ki. Az óhitű közösségek ellenálltak a magyar állam egységesítő iskoláztatási politikájának, és híveik számára saját hagyományos, hitközségi iskoláikat (jesiva, héder) ajánlották, ahol az évszázados tanterv szerint oktatták a hébert és a zsidó vallási ismereteket. Hasonló elzárkózás volt tapasztalható a világi középiskolák és a felsőoktatási intézmények felé is, itt szinte alig találunk magyar ortodox diákokat. A különbség akkor igazán szembe tűnő, ha figyelembe vesszük, hogy a két világháború között a neológ zsidóság tagjai jó hírű, sok esetben keresztény középiskolákba, illetve később egyetemre járatták fiaikat (és egyre gyakrabban leányaikat) annak az asszimilációs stratégiának a jegyében, amely a hazai gazdasági-társadalmi érvényesülést és az ehhez szükséges magyar iskoláztatást fontos értéknek tekintette.

Egy kortárs ortodox zsidó így emlékezik ezekre az évekre: „Az oberlandi (Nyugat-Magyarországról származó ortodoxok) zsidókat a vallásos élet mindennapi rendjének szigorú követése jellemezte. Példaként említhetem saját emlékeimet a kiskőrösi jesivából (talmudi iskola), ahol 1943-1944-ben tanultam. A diákok télen-nyáron, reggel öt órakor a bet midrásban (tanház) voltak a rabbi óráján. Mire a jesivanövendékek megérkeztek, legalább százan a helyi férfiak közül már ott voltak. Pontban negyed hatkor megérkezett a rabbi, akkor mindenki, aki mellett elhaladt, a tiszteletére felállt, és csak akkor ült le újra, amikor a rabbi már tovább ment. Az óra negyed hétig tartott, a Talmudot tanulták (…). A tanítás után az imaházban a közös imához szükséges legalább tíz felnőtt férfi (minján) imádkozott. (…)

Péntek délutánonként az egész ortodox közösség a sabat (szombat) fogadására készült, megteltek az imaházak az ünneplőbe öltözött, mély áhítattal imádkozó közönséggel. Az esti ima után a gabaj (gondnok) elhelyezte a távoli vidékről érkezett vendégeket a közösség tagjainál. Legtöbbjük koldus volt. (…) Szombat délután vagy kora este, az ünnep kimenetele előtt, az imaházban volt az utolsó, harmadik szombati étkezés: két zsömle, amelyhez szardíniát vagy ecetes halat tálaltak. A kora esti fények misztikus hangulatában énekelték az asztal körül ülők a melankolikus zemiroszokat (asztali ének), egy másik, jobb, igazabb, zsidóbb világ utáni vágyakozással. (Dov Landau)

A hagyományőrző zsidósághoz tartoztak a haszidizmus új irányzatai, melyek Északkelet-Magyarországon és Észak-Erdélyben terjedtek el, és amelyek egy-egy csodarabbi (cádik) tanításai köré csoportosulva jelenítettek meg egy sajátosan misztikus zsidó életmódot és vallásgyakorlatot.

Modernizálódó zsidóság a Horthy-korszakban

A Horthy-korszakban az izraelita lakosok aránya 5,9%-ról (1920) 4,3%-ra (1941), kb. 70 ezer fővel csökkent. E társadalmi csoport nagy többségét olyan zsidók alkották, akik vagy a zsidó vallásosság modernizálódó közösségeihez tartoztak (neológ, status quo ante), vagy a hitközséghez nagyon laza vagy semmilyen kapcsolat sem fűzte őket, de egy népszámlálás alkalmával izraelitának vallották magukat. Az 1919 és az 1938-at követő intenzív kikeresztelkedési hullám nyomán ugyanakkor jelentősen megemelkedett a korszakban azok száma, akik származásukat tekintve zsidónak minősültek (és a 2. zsidótörvény szempontjából 1939-től ez számított mérvadónak), de valamely keresztény felekezet tagjai közé tartoztak. A felsorolt rétegekhez tatozó magyar zsidók tekinthetők a hazai zsidóság leginkább asszimilált és a modern társadalmi-gazdasági intézményekben fontos szerepet vállaló tagjainak, bár fontos hangsúlyozni, hogy a kikeresztelkedett zsidók esetében egy külső szempont (a származás), s nem a személyes identitásválasztás jelenti ebben az esetben a csoporthoz való tartozást.

A csoport jellegzetességei a szakmai-foglalkozási szerep, a családok iskoláztatási stratégiái, a lakóhely megválasztása kapcsán is megragadhatóak. A hazai modern zsidóság a magyarországi társadalmi-gazdasági modernizációban népességi arányát jóval meghaladó mértékben vett részt, e folyamat egyik legfontosabb kezdeményezője és népességi bázisa lett. Ennek köszönhető, hogy az iparvállalatok, a bankszektor, a magánvállalkozók és magántisztviselők, kiskereskedők és kiskereskedelmi alkalmazottak, az ún. értelmiségi szakmák vagy kulturális vállalkozók (pl. orvos, ügyvéd, újságíró, filmesek, színházigazgatók) között sok zsidót találunk. E jelenségnek összetett és évszázadokra visszanyúló társadalomtörténeti okai vannak, itt pusztán azt a tényt rögzítjük, hogy a modern vallásos és világi zsidók a szó átvitt és szoros értelmében is kiléptek abból a zárt társadalmi-vallási közösségből, amiben évszázadokon keresztül Magyarországon éltek. Tagjaik a közélet és a gazdasági élet fontos szereplőiként integráns részét alkották a magyar társadalomnak.

Modernizálódó zsidó vállalkozók igazgatták 1936-ban tulajdonosként Budapesten a húsz főnél nagyobb ipari vállalatok 59%-át. A zsidó polgárság soraiból került ki majdnem minden második olyan ház tulajdonosa Budapesten, amely két- vagy többemeletes modern bérházként tulajdonosának biztos megélhetést nyújtott. Hasonló nagyságrendű arányszámok figyelhetőek meg a fővárosban élő ügyvédek, orvosok, gyógyszerészek, újságírók, valamivel alacsonyabb részesedés az önálló mérnökök, irodalmi és művészeti területeken dolgozók között. Hasonló adatokat találhatunk a fővároson kívül élő modernizálódó zsidók társadalmi szerepvállalásáról, 1940-41-ben például (húsz évvel az antiszemita törvénykezés kezdete, és két évvel annak felerősödése után) a vidéki ügyvédek 44%-a, az orvosok 23%-a volt zsidó vallású. Bizonyos szakmunkás foglalkozási ágakban szintén sok világiasodó zsidót találunk (pl. nyomdász), ugyanakkor a kétkezi, alacsonyabb társadalmi státuszú ás jövedelmű munkások között csökken arányuk.

Az ipar és a kereskedelem területén, valamint a szellemi pályákon elfoglalt szerepnek megfelelően a modern magyar zsidóság lakóhelyéül is elsősorban a várost, és a fővárost választotta. Bár találhatóak különbségek aszerint, hogy mely városrészben milyen státuszú családok laktak (Budapesten például az elithez tartozó családok a Lipótváros vagy az Andrássy út környékét preferálták, a középréteghez tartozó családok közül sokan a kiépülő Újlipótvárost, míg a szegényebbek például a Józsefváros bérházaiban laktak), a zsidóság modernizálódó rétegeihez tartozók számára - az ortodoxoktól eltérően – már nem a zsinagóga és a rítusok helyéhez való közelség volt a lakóhelyválasztás elsődleges szempontja.

Hasonló különbséget találunk a hagyományos iskolákhoz ragaszkodó ortodox hívőkhöz képest az iskoláztatás terén. A zsidó családokban hagyományosan fontos oktatás a korszakban egy másik szempontból is kiemelt jelentőségű volt a zsidóság e csoportja számára. A modern magyar zsidók – elsősorban a közép- és felső rétegekhez tartozó családok –gyermekeik számára a neves keresztény (inkább protestáns) vagy világi reáliskolákat, gimnáziumokat választották a zsidó középiskolák helyett. Ebben látták ugyanis annak zálogát, hogy az utánuk következő generációk már gyerekkortól kezdődően együtt mozognak nem-zsidó társaikkal, és így a társadalmi integráció esélye számukra is biztosított lesz. A felsőoktatásban megjelenő zsidó hallgatók tömegei – a XX. század első két évtizedében ugyanis a zsidó felekezetű hallgatók felsőoktatási arányszáma meghaladta a 30%-ot – ugyanerre a jelenségre világítanak rá. Az egyetemi tanulmányok feltételezték a világi eltöltött éveket, a világi tudás elsajátítását, és a magyar politikai elit által hangsúlyozott nemzeti kultúra fontosságát.

A világiasodó zsidó családokban mindezeken felül megfigyelhető, hogy a tudatos családtervezésnek köszönhetően alacsonyabb a születő gyerekek száma, és ennek is köszönhető, hogy az egy gyermekre jutó anyagi és gyakorlati családi ráfordítások (pl. nevelők szerződtetése a gyerekek mellé) emelkedtek ezekben a családokban. A lánygyerekek iskoláztatására sok közép- és felsőosztálybeli család (alap-, középfokú, sőt, esetenként egyetemi oktatására) nagy hangsúlyt fektet.

A neológ zsidóság zsinagógáiban magyar nyelvű az istentisztelet, e családokban már csak elvétve, az idősebb generáció tagjainál találunk nem magyar anyanyelvűeket. A neológ házasulandók egyházi és polgári házasságot is kötnek – sok hagyományőrző, ortodox párral ellentétben, akiknek frigyét csak a rabbi áldotta meg. A neológ zsidóság társadalmi beilleszkedése (integrációja) kapcsán fontos rögzíteni, hogy magyarosodó zsidók és keresztény magyarok kölcsönösen hatottak egymás értékvilágára, családi stratégiáira. Amit asszimilációnak, a zsidóság elmagyarosodásának szoktak nevezni, az valójában kölcsönös egymásra hatás, sokszínű összmunka volt.

A „kikeresztelkedés”, az izraelita felekezet elhagyása csekély arányban jellemezte a magyarországi zsidóságot. Az 1930-as évek elejétől azonban tapasztalható volt a zsidó vallástól való elfordulás jelensége, amelytől (az asszimiláció sajátos formájaként) az érintettek társadalmi kezelésük módosulását várták. Az átkeresztelkedésben formát öltő asszimilációs vágy hátterében a zsidó léttel járó hátrányok elkerülésének a szándéka rejlett.

K. Farkas Claudia: A "kikeresztelkedés" problémája a zsidótörvények idején (1938)

A vegyes házasságok az egyéni és családi érvényesülési stratégiákba építették be az érintett zsidók és nem zsidók közös jövő­elképzeléseit és jövőalakító terveit, ami a személyes sorsok vetületében az asszimilációs változások tulajdonképpeni mindenkori végpontját is jelképezheti. Amikor az egymástól távolságot tartó társadalmi kategóriákba sorolt emberek már utódjaikban nem kívánják újratermelni ezt az alteritást, illetve amikor megélt, s gyakran megszenvedett másságuknál nagyobb jelentőségre jut választott partnerükkel megvalósított közösségük tudata, az asszimilációs folyamat rájuk nézve nyugvóponthoz ért.

Karády Viktor: A vegyes házasságok Budapesten 1950 előtt

A zsidósághoz való tartozás más-más tartalommal bírt különböző történelmi korokban. Népként, vallásként, kulturális hagyományként, világnézetként is meghatározható attól függően, hogy valaki miként tekint önazonosságára, más szóval identitására. Az ember önazonossága összetett, életkoronként is változhat, és létezik egyebek mellett nemzeti, vallási, szakmai, nemi, családi, politikai identitás. A modern kori zsidó sors bonyolult egyéni és hatalmi viszonyulásokat teremtett.

A hétköznapi életben ritkán kerül sor arra, hogy valaki nyíltan megvallja identitását, hasonlóképpen nem gyakori, hogy ennek nyoma marad. A történészek szükségképpen nehéz helyzetben vannak, ha múltbéli identitásokat kívánnak rekonstruálni. Különösen nehéz társadalmi csoportok identitását feltárni, hiszen a csoport valójában annyiféle emberből áll, ahány tagja van. Persze más a helyzet, ha kívülről határozzák meg valakinek a hovatartozását – ebben az esetben a személyes önazonosság megnyilvánulásának helyébe egy hatalmi szóval az egyénre kényszerített címkéről beszélhetünk. A XX. századi magyar történelemben többször előfordult, hogy az ily módon meghatározott emberek csoportjaival szemben az államhatalom súlyos visszaéléseket követett el, a magyar zsidóság esetében például százezreket küldött a halálba.

A Horthy-korszak magyar zsidó önazonosságának vizsgálata történhet a korabeli népszámlálási ívek alapján. Ezek szerint 1920-ban a trianoni Magyarország területén kb. 473 ezer izraelita vallású élt, a korszak utolsó cenzusa szerint (1941) ez a szám 401 ezerre csökkent. A csökkenő izraelita létszám az összlakosság növekedésével párosult, így az izraeliták aránya 5,9%-ról 4,3%-ra csökkent. Az idézett adatok alapja az izraelita vallásfelekezethez való tartozás: a számok azokat az embereket takarják, akik egy hivatalos helyzetben, a népszámlálás során izraelitának, tehát zsidó vallásúnak vallották magukat. Fontos megjegyezni, hogy az izraelita valláshoz való tartozás nem feltétlen jelentette azt, hogy az illető gyakorló hívő lett volna. Annyit bizonyosan jelentett, hogy zsidó vallásúnak született (vagy később zsidó vallásra tért, de ez a korszakban elenyésző számban fordult elő), és nem tért át más vallásra.

Az is tudható ebből a statisztikából, hogy a korszakban az izraelita vallásúak 95% feletti része vallotta magát magyar anyanyelvűnek (1930-ban például 97%). Ezek az adatok összhangban vannak a társadalomtörténet megállapításával, mely szerint a Magyarországon élő zsidóság elsöprő többsége a korban a társadalom integráns részét alkotta, anyanyelve, kultúrája, hazafisága a magyar nemzethez kötötte.

A népszámlálási statisztika ugyanakkor nem tartalmazza azokat az embereket, akik ugyan zsidó származásúak voltak, de nem tartoztak az izraelita hitfelekezethez. Erre a leggyakoribb példa az volt, amikor valaki kikeresztelkedett, azaz az izraelita hitről áttért egy másik, jellemzően keresztény hitre. A keresztény hitre áttért zsidókról vezetett statisztika 1919 és 1941 között összesen 36648 ilyen áttérést jegyzett fel. A fehérterror idején kb. 8800-9000 fő váltott vallást, a húszas években, illetve a harmincas évek első felében az áttérések száma évente kb. 100 és 500 között mozgott. Hitler 1933-as németországi hatalomra jutását követően emelkedni kezdett, majd a magyarországi zsidótörvények hatására tömegek keresztelkedtek ki: az 1938 és 1941 közötti négy évben több mint 18 500 izraelita hagyta el vallását, ami az összes korszakra jutó kikeresztelkedés kb. 50%-a. Az áttérések hivatalos indoka az esetek közel felében a vegyesházasság volt, azaz – a vegyesházasságnak ebben az esetében – a zsidó fél keresztény házastárssal kívánt frigyre lépni, de egyházi esküvőt zsidó és nem-zsidó között nem tarthattak (egyik felekezet sem áldotta meg az ilyen házasságot), ezért a zsidó menyasszony/vőlegény megkeresztelkedett. Az esetek másik részében az antiszemitizmustól való félelem (az 1919-20-as és az 1938-1941-es években feltehetően ez motiválta az áttérések döntő többségét), illetve a kedvezőbb társadalmi érvényesülés gondolata állt a statisztika „gazdasági ok” nevű száraz kategóriája mögött. Nem tudható, hogy az izraeliták létszámának közel 10%-t kitevő kikeresztelkedet zsidók miként tekintettek saját zsidóságukra: mennyiben érintette vallási vagy egyéb identitásuk alakulását a felekezeti váltás? Bizonyára sokan meggyőződésből lettek keresztények, mások kulturális hagyományként tekinthettek a zsidóságra, de mint látható, sok ezren a Horthy-kor zsidóellenességétől való megszabadulás lehetőségét látták a megkeresztelkedésben.

A korszak – polgári szertartás szerint megkötött – vegyesházasságain belül a zsidó-keresztény vegyesházasságok arányát Budapesten valamivel kevesebb mint 1/3-ra, vidéken kb. 1/6-ra tehetjük, az ezekből a kapcsolatokból született gyerekek (kb. 50 ezer fő) keresztények lettek. A harmadik zsidótörvény 1941-ben megtiltotta a vegyesházasságokat, illetve egyedi miniszteri engedélyhez kötötte.

„Magyarok vagyunk és a zsidó vallást követjük” – olvasható az 1921-es Héber olvasókönyvben, amelyet zsidó vallási iskolákban használtak. A zsidó önazonosság e tankönyvi megnyilvánulása 1 évvel a zsidók felsőoktatási háttérbeszorítását célzó numerus clausus törvény hatályba lépését követően íródott, amelynek végrehajtási rendelete nemzetiségnek nyilvánította a magyarországi zsidóságot. Ez a törvény volt a nyitánya azoknak a jogszabályoknak, amelyek a Horthy-korszakban származási alapon határozták meg, hogy ki tekintendő zsidónak, és ehhez hátrányos jogkövetkezményeket kapcsoltak. Az 1938-as első zsidótörvény alapján zsidónak minősítették az izraelita vallásúakat, de azokat a keresztényeket is, akik 1919. augusztus 1-je (a Tanácsköztársaság bukása) után tértek át a zsidó vallásról. A csoportból ugyanakkor kivették az első világháborús kitüntetetteket és a hősi halottak családtagjait. A második zsidótörvény (1939) szerint zsidó az, aki maga, egyik szülője vagy legalább két nagyszülője az izraelita felekezet tagja volt a törvény hatályba lépésekor. Ez azt jelentette, hogy Magyarország a náci Németország faji alapú törvénykezését kezdte alkalmazni.

Ha az antiszemita törvényhozás által érvényesített faji, származási szempont alapján tekintünk a hazai zsidóságra, a csoportba beletartoznak az izraelita felekezethez tartozók, a megkeresztelkedett zsidók (bizonyos kevés számú kivételtől eltekintve), illetve azok a keresztények is (bizonyos kevés számú kivételtől eltekintve), akik vagy vegyesházasságból, vagy akik szülei vegyesházasságból származnak, vagy akiknek egyik szülője izraelita házasságból született. A meghatározás bonyolultsága tükrözi a helyzet gyilkos fonákságát. Az egyéni önazonosság megvallása helyett az állam ad alattvalóinak kényszeridentitást és ehhez kapcsolódó joghátrányt, mellyel igyekszik lefedni minden olyan embert, akinek ereiben „zsidó vér” csörgedezhet. Ezzel a jogfosztó magyar állam megalkotott egy negatív önazonosságot is: zsidó az, akit zsidóként üldöznek.

Végül a kortársi tapasztalások (pl. Bibó István) alapján az is megállapítható, hogy a zsidó származás tényét a Horthy-korszak társadalmában – akár pozitív, akár negatív, akár semleges előjellel – kölcsönösen számon tartották zsidók és nem-zsidók. Ilyen értelemben a személyes identitástól függetlenül zsidóként azonosíthattak olyanokat is, akik önmagukat nem, vagy nem szerették volna annak tartani.

A „kikeresztelkedés”, az izraelita felekezet elhagyása csekély arányban jellemezte a magyarországi zsidóságot. Az 1930-as évek elejétől azonban tapasztalható volt a zsidó vallástól való elfordulás jelensége, amelytől (az asszimiláció sajátos formájaként) az érintettek társadalmi kezelésük módosulását várták. Az átkeresztelkedésben formát öltő asszimilációs vágy hátterében a zsidó léttel járó hátrányok elkerülésének a szándéka rejlett.

K. Farkas Claudia: A "kikeresztelkedés" problémája a zsidótörvények idején (1938)

A vegyes házasságok az egyéni és családi érvényesülési stratégiákba építették be az érintett zsidók és nem zsidók közös jövő­elképzeléseit és jövőalakító terveit, ami a személyes sorsok vetületében az asszimilációs változások tulajdonképpeni mindenkori végpontját is jelképezheti. Amikor az egymástól távolságot tartó társadalmi kategóriákba sorolt emberek már utódjaikban nem kívánják újratermelni ezt az alteritást, illetve amikor megélt, s gyakran megszenvedett másságuknál nagyobb jelentőségre jut választott partnerükkel megvalósított közösségük tudata, az asszimilációs folyamat rájuk nézve nyugvóponthoz ért.

Karády Viktor: A vegyes házasságok Budapesten 1950 előtt

Az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregében a birodalom összes nemzetisége hadköteles volt, ez alól nem számított kivételnek a zsidóság sem. Becslések szerint az első világháború alatt legalább tízezer zsidó származású katona esett el a Monarchiáért harcolva, a háború utolsó évében pedig kb. 138 ezer zsidó vallású katona szolgált a hadseregben. „Azért a magyar zsidók chanuka-ünnepükön szent tanúságot tesznek arról, hogy az emlékezet lángjait a hazafias eszmék közös oltárán gyújtják föl és a hősiesség hagyományát magyarokul, más vallású magyarokkal együtt, vérük közös áldozásában pecsételik meg.” – buzdított például a neológ zsidó Egyenlőség című hetilap 1915-ben, amely demontsratív módon közzétette a zsidó „hősi halottak” neveit is. Mindez azonban nem akadályozta meg, hogy a világháború során egyre erőteljesebb antiszemitizmus uralkodjon el a magyar közbeszédben és közgondolkodásban.

Az 1910-es népszámlálás adatai szerint Magyarországon (Horvátország nélkül) 911 ezer izraelita vallású személy élt. Ekkoriban élt a közvéleményben a tömegesen bevándorló, beilleszkedésre alkalmatlannak tartott galíciai (lengyelországi) zsidók térnyerésének a képe, azonban történeti kutatások kimutatták, hogy a valóságban a hazai zsidóság alig fele volt galíciai származású. Ezek a galíciai zsidó családok pedig jellemzően a 19. század első kétharmadában vándoroltak Magyarországra, a 19-20. század fordulójára a bevándorlás jelentősen visszaesett. Ráadásul ekkoriban a magyarsághoz való asszimiláció a zsidók részéről igen erőteljes volt. Érdemes megjegyezni azonban, hogy az asszimiláció inkább a városi neológ zsidó családok körében volt gyakori, a többnyire kelet-magyarországi falvakban megtelepült galíciai ortodox zsidók merevebben őrizték saját hagyományaikat. Így a „galíciánerek” feltűnőségük miatt könnyedén válhattak köznapi antiszemita érzelmek és támadások céltáblájává. 1914/1915 telén például az orosz offenzíva elől 20-25 ezer galíciai zsidó menekült Magyarországra, akiket mind az általános közvélemény, mind a magyar zsidóság asszimilálódottabb része idegenkedve fogadott. Az asszimilálódó zsidókra ugyanakkor szintén sokszor gyanakvóan tekintettek, kétségbe vonva magyarsághoz tartozni akarásuk őszinteségét. Ezek az előítéletekből fakadó feszültségek a háború elhúzódásával csak még jobban kiéleződtek, felerősödtek.

A háború során egyre inkább elterjedt az a hamis és általánosító nézet, miszerint a zsidók nem csupán nem veszik ki részüket kellőképpen a háború megpróbáltatásaiból, de egyenesen hasznot próbálnak húzni a háború borzalmain. „A zsidók csak félannyi véráldozatot hoztak, mint amennyi őket népességi arányuk szerint kötelezte volna" – hangzott a korszak egyik népszerű vádja. A számarányukhoz mérten valóban kevesebb zsidó halt meg a fronton, mint például keresztény magyar. Ez azonban nagyrészt annak köszönhető, hogy míg a halálozási ráta a legmagasabb a gyalogos katonák között volt, a zsidók nagyobb arányban szolgáltak más fegyvernemeknél, illetve adminisztrációs és logisztikai területeken. Elterjedt az a nézet is, miszerint a zsidók szándékosan próbálnak kibújni a hadkötelezettség alól. A baloldali-radikális (később a Tanácsköztársaság alatt népbiztos) Ágoston Péter - aki kirobbantotta a „zsidókérdéssel” kapcsolatos sajtóvitát a XX. század című folyóirat hasábjain - naplójában így fogalmazott:  „A nagyközösségnek az a véleménye, hogy a zsidók minden módon kibújnak a harctéri szolgálat alól, a tényeknek megfelel. De hát kibújik a nemzsidó is, csakhogy a nemzsidónak kevesebb az eszköze arra, hogy célt érjen”.

A háborún való nyerészkedés volt a másik vád, amellyel ekkoriban gyakorlatilag politikai pártállástól függetlenül támadták a zsidóságot Magyarországon. 1915-ben a gyors orosz előrenyomulás következtében széteső osztrák-magyar hadiellátást kényszerűségből magán hadiszállítókkal helyettesítették, akik silány minőségű katonaruhákat és bakancsokat szállítottak a hadseregnek. A botrány kipattanását követően egyre gyakoribbá vált, hogy a zsidóságot a közvélemény ezekkel a zsidónak vélt kereskedőkkel azonosította. Az ószövetségi zsidók tizenkét törzsére rájátszó „hadiszállítók törzse” frázis hamarosan visszatérő elemmé vált a zsidókat bűnbakká tevő parlamenti felszólalásokban és újságcikkekben. „A nép megint emlékezik. Eszébe jut, ki uzsorázta ki a háború alatt, ki gazdagodott meg a magyar pusztulásból” – írta például Tormay Cecile 1919-ben a zsidók kapcsán. A katonákon és elárvuló családjaikon élősködő vidéki zsidó uzsorás képe mellett szintén gyakoriak lettek a zsidó nagytőkéseket támadó megnyilvánulások. A hitelintézeteket a közvélemény a „zsidó tőkével” azonosította, amely „keresztényietlen”, „gyökértelen” és „idegen”. Károlyi József gróf, az ellenzéki Függetlenségi Párt tagja parlamenti felszólalásában egy „nem keresztény irányú” „faji materializmusról” beszélt, amely szerinte „magyar nemzeti, magyar faji mivoltunkat és ősi keresztény mivoltunkat veszélyezteti”. Bár a gróf értekezését igyekezett egyfajta kultúrtörténeti keretbe önteni, fogalmazása nem hagyott kétséget afelől, hogy a zsidókra és a nekik tulajdonított nézetekre gondolt, mint a keresztény magyar „fajt” veszélyeztető erőre. A kereszténységgel összemosott zsidóellenes „fajvédelem” gondolata sok követőre talált a háború utolsó éveiben. Hasonló nézeteket vallott például Bangha Béla jezsuita szerzetes, akinek antiszemita agitációi több kisebb zavargást idéztek elő Kecskeméten és Kiskunfélegyházán 1917/1918-ban.

A fronton vérüket ontó hazafias keresztény katonák és a hátországi zsidó üzérek és nagytőkések szembeállítása nem csupán teljesen hamis kép volt, de elősegítette az antiszemita nézetek előretörését a magyar közéletben. Emellett megágyazott azoknak az elképzeléseknek, amelyek minden a háborúval együtt járó veszteségért, sőt magáért a háborús vereségért és azt követő igazságtalan trianoni békeszerződésért is a zsidóságot vádolták. 

Az első világháborús magyar antiszemitizmus a hazai nagybankok ellen 1916-ban kibontakozó koncentrált támadással indult – ebben már a kortársak is (nem nagyon) burkolt zsidóellenséget láttak. Bizonyos jelek azonban már 1914-ben és 1915-ben felbukkantak.

Bihari Péter: Antiszemitizmus az első világháború Magyarországán (Beszélő)

A zsidókérdésről folytatott vita a Huszadik Század hasábjain 1917 májusában vette kezdetét egy olyan körlevéllel, amelyet a magyar tudomány, irodalom és közélet sok képviselőjéhez küldtek el. 

A zsidókérdés Magyarországon - A Huszadik Század körkérdése - Háttér (Sófár)

Kitűzött kérdéseire válaszolva, van szerencsém értesíteni, hogy reám nézve a zsidókérdés nem létezik. Éppenúgy, mint ahogy ugyanebben az értelemben nem létezik katolikuskérdés, görög-keletikérdés, protestánskérdés stb.

A zsidókérdés Magyarországon - A Huszadik Század körkérdése, 1917

Hogyan hatott a Nagy Háború a történelmi Magyarország legnagyobb nemzetiségét alkotó magyarságra? Miként élte túl a kataklizmát a zsidóság a Kárpát-medencében, az a nemzetiségi-vallási kisebbség, melynek jelentős része az első világháború kitörése előtt már úton volt efelé, hogy elmagyarosodjon?

Pelle János: A Nagy Háború: magyarok és zsidók (Hitel folyóirat)

Zima András: "Az örök zsidó kérdés" Első világháborús neológ és cionista csoportstratégiák a budapesti felekezeti sajtóban (ORZSE)

Az Osztrák-Magyar Monarchia 1918 őszi katonai összeomlásával párhuzamosan annak dualista politikai rendszere is összeroskadt. Október végén kitört az őszirózsás forradalom Budapesten. Az új, Károlyi Mihály vezette kormány polgári demokratikus irányba szerette volna továbbfejleszteni Magyarország politikai berendezkedését, ám helyzetét számos kül- és belpolitikai tényező nehezítette. A Monarchia fegyverszünetet kötött, Magyarországon kikiáltották a „népköztársaságot”, a háborút lezáró békeszerződés híján azonban a frissen megalakuló utódállamok (Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, Csehszlovákia, illetve Románia) hadseregei fokozatosan birtokba vettek további magyarországi területeket. Eközben a belpolitikai stabilitást teljesen aláaknázta a háborús kimerültség, a frontról sokszor szervezetlenül, fosztogatva hazatérő katonák áradata, a több mint fél évszázada megoldatlan nemzetiségi kérdés, és a mély társadalmi feszültségek. A kül- és belpolitikai nehézségekkel egyszerre kellett volna megbirkóznia az új kormánynak, azonban ehhez nem volt ereje.

A hivatalos zsidó szervezetek örömmel fogadták az őszirózsás forradalmat. Az országgyűlés szerepét átvevő Nemzeti Tanács 20 tagjából 8 volt zsidó származású. A magas szám a Nemzeti Tanács társadalmi összetételének volt az eredménye: az addigi ellenzéki politikai pártok (Függetlenségi Párt, Magyarországi Szociáldemokrata Párt, Országos Polgári Radikális Párt) mellett a fővárosi értelmiség több csoportja (például a sajtó és a feministák) is képviseltette magát. Megalakult a Zsidók Szabadszervezeti Tanácsa, amely a zsidó szervezetek demokratizálását tűzte ki céljául. A szervezet felajánlotta, hogy mozgósítja kiterjedt nemzetközi kapcsolatrendszerét az új kormány támogatása érdekében. A háború alatt felerősödött antiszemitizmus azonban nem tűnt el, vidéken számos zsidóellenes atrocitásra került sor. A zsidó szervezetek adatai szerint néhány hónap lefolyása alatt több mint hatezer zsidót vertek meg vagy raboltak ki.

1919 márciusának második felére egyértelművé vált, hogy a Károlyi-kormány pacifista politikája nem fog gátat szabni a környező országok területi követeléseinek, és nincs kellő hazai támogatottsága sem. Károlyi számításait keresztül húzva, aki egy önálló szociáldemokrata kormánynak szerette volna átadni kormánya helyét, március 21-én a szociáldemokraták a bebörtönözött kommunistákkal együtt vették át a hatalmat. Az 1919. augusztus 1-ig tartó Tanácsköztársaság teljhatalmú irányító szerve a Forradalmi Kormányzótanács volt. A Kormányzótanács tagjainak (népbiztosok) mintegy kétharmada, 68%-a volt zsidó származású. A nyár folyamán ez a szám 57%-ra csökkent. Mind Kun Béla, a Tanácsköztársaság tényleges vezetője, mind az ún. „vörös terror” három irányítójából kettő (Korvin Ottó és Szamuely Tibor) zsidó származású volt.

Ezeket a tényeket azonban kellő körültekintéssel kell kezelni. Ugyanis fontos látni, hogy ezek a zsidó származású kommunisták jellemzően nem tartották magukat zsidónak, vagyis nem rendelkeztek zsidó identitással. Ahogy azt Kun Béla megfogalmazta: „Nem zsidó vagyok, hanem kommunista.” Másutt egy gyűlésen Kun így érvelt saját identitásáról: „Én, elvtársak, nem fogom szégyellni zsidó létemre ezzel a kérdéssel [az antiszemitizmussal] leszámolni. Zsidó volt az apám, ellenben én nem maradtam zsidó, mert szocialista lettem, kommunista lettem”. Úgy tűnik, hogy ezen kommunistává lett zsidók számára az osztályharcos szemlélet egyfajta kiutat jelentett az antiszemitizmus és a zsidókérdés megoldhatatlannak tűnő problémájából. Emellett sokan hittek egy új társadalom lehetőségében, amely radikális egyenlőségre épül, így képes megszüntetni a kapitalista Magyarország súlyos társadalmi egyenlőtlenségeit és az abból fakadó feszültségeket, egyúttal pedig véget tud vetni a különböző nemzetiségi/etnikai vagy társadalmi csoportok elnyomásának. A kommunista hatalmat támogató zsidók túlnyomó többsége egyébként a városi kispolgárság rétegéből került ki, míg mások lázadó, radikális értelmiségiként váltak a proletárdiktatúra támogatóivá és fenntartóivá.

A társadalom jelentős része ugyanakkor – az érintettek önmeghatározásától függetlenül – a proletárdiktatúra vezetőit zsidóként azonosította, így a közvéleményben ekkor és ezt követően is az „zsidó diktatúraként” rögzült. Az antiszemita indulatokra rájátszó és azokat felerősítő szemlélet szinte állami szintre emelkedett a Horthy-korszakban. Ugyanakkor nem pusztán a Horthy-rendszer hívei, vagy a konzervatív, „keresztény-nemzeti” eszméket vallók körében nyert teret a „zsidó kommunizmus” vádja. Például a Tanácsköztársaságot eredetileg támogató, majd 1919 nyarára kiábránduló Móricz Zsigmond így írt: „a zsidóság egyszerre a fölszínre kerül és elfoglalja az összes vezető pozíciót, kezében van minden irányítás […] az új parlament: kész zsinagóga”. Az egyébként szintén zsidó származású, polgári radikális Jászi Oszkár jegyezte meg a proletárdiktatúráról: a világtörténelem első olyan forradalma, „amelyben a zsidóság minden fék és korlát nélkül érvényesülhetett, tehát szabadon fejthette ki a benne évszázadokon át szunnyadó erőket és tendenciákat”. Hiába határolta el magát saját zsidó származásától Kun Béla, és hiába jelentette ki Frankl Adolf, az ortodox zsidó Központi Iroda elnöke Horthynak 1919-ben, hogy „akik bolsevisták voltak, azok már nem tartoztak a zsidósághoz”, a közvélemény a Tanácsköztársaságot annak minden pusztításával együtt elsősorban zsidó lázadásként definiálta.

1919 áprilisában a kommunisták betiltották a felekezeti intézmények és a szabad sajtó működését, a felekezeti vagyont pedig államosították (igaz, a végrehajtás elmaradt). Az egyházaktól elkobozni rendelt vagyon nagyságrendje tekintetében csak a katolikus egyház előzte meg a zsidó hitközségeket. A közepes- és nagybirtokok, valamint az ipari létesítmények (gyárak és műhelyek) kommunalizálása, a személyes tulajdon súlyos korlátozása ugyanúgy sértette a zsidók érdekeit, mint minden vagyonnal bíró érdekét. Az ellenállókat a hatalom osztályharcos alapon üldözte, és büntette. A Forradalmi Törvényszék által 570 halálraítélt és kivégzett közül 44 volt zsidó vallású. A pesti hitközség vezetőit – más zsidó közéleti szereplőkkel együtt – letartóztatták, és toloncházban őrizték, több esetben megkínozták. Az országszerte „megelőző” jelleggel túszul ejtett 715 „ellenforradalmár” közül mintegy 160 volt zsidó. Számos helyen vertek meg, fosztottak és végeztek ki zsidókat a diktatúra fegyveres különítményei, míg Budapestről a kormány parancsára több ezer galíciai zsidót toloncolt ki a Vörös Őrség. Vagyis az, amit a kortársak egy része „zsidó terrornak” nevezett, a valóságban a zsidókat épp úgy sújtotta, mint mindenki mást.

A Horthy-rendszer történetértelmezésében azonban az őszirózsás forradalommal kezdődő és a Tanácsköztársaság bukásával végződő szűk egy év – Horthy 1920-as szavaival – a „söpredék-zsidóság” uralmát jelentette. Ahogy a kormányzó, úgy a társadalom tetemes része sem tett különbséget zsidó származás és zsidó identitás között. A háború alatt fellángoló, és az ezután is a közgondolkodás szerves részét képező antiszemitizmus így a zsidóság egészét tette meg bűnbaknak a 1918/1919-es eseményekért, közvetve pedig a háborús vereségért és Trianonért is.  

A kommunista diktatúrát megelőző hónapokban a pogromok és atrocitások az ország több részére kiterjedő jelenséggé váltak. [...] Az okok, ürügyek időről-időre változtak, de az erőszak lényege, fő jellemző motívuma a zsidóellenesség, célja pedig a fosztogatás volt.  

Forradalmak kora: antiszemita pogromok és atrocitások 1918-19-ben (Konfliktuskutató)

Váry A vörös uralom áldozatai Magyarországon című - először 1921-ben megjelent - művében közreadta az áldozatok névsorát, illetve a forradalmi kormányzótanács tagjainak és népbiztosainak listáját. Az 590 áldozat kapcsán összeállítása tartalmazza a nevüket, az életkorukat és a foglalkozásukat, sőt több esetben vallási hovatartozásukat is. 

Fürj Orsolya: Váry Albert adatai a vörös terror áldozatairól

Zsidók a tanácsköztársaságban (Szombat Online)

Antiszemita erőszak a polgári forradalom és a Tanácsköztársaság időszakában (Konfliktuskutató)

Az őszirózsás forradalom, amelynek győzelméért a hazai zsidó értelmiség olyan sokat tett és úgy lelkese-dett, nem volt mentes a történelmi időkben oly gyakori zavaros, anarchikus jelenségektől. 

Róbert Péter: Viharos idők (Múlt és jövő)

A zsidóság bűnbakká válása minden bizonnyal összefüggött Horthy nézeteiben azzal is, hogy flottaparancsnokként, az I. világháború végén hitelt adott a „tőrdöfés-elméletnek”.

Turbucz Dávid: Horthy Miklós antiszemitizmusa  

Az 1920-ban hatályba lépett numerus clausus törvény „a tudományegyetemekre, a műegyetemre, a budapesti egyetemi közgazdaságtudományi karra és a jogakadémiákra való beiratkozás szabályozásáról” elnevezést viselte, de a magyar köztudatban a latinul „zárt szám”-ot jelentő numerus claususként vált ismertté. Különlegessége abban rejlik, hogy szövege nem tartalmazza a zsidó kifejezést, mégis ez tekinthető az Horthy-kor első olyan jogszabályának, amelynek alig leplezett célja a zsidók háttérbe szorítása volt.

A törvény azt szabályozta, hogy a felsorolt felsőoktatási intézményekbe milyen feltételekkel vehetőek fel hallgatók. Egyfelől a szóbeli elbeszélgetésen a jelentkezőnek meg kellett győznie az oktatókat szellemi képességeiről, amely mellett figyelembe vették érettségi eredményét. Másfelől a diáknak „nemzethűségi és erkölcsi tekintetben feltétlenül megbízhatóknak” kellett lennie. Harmadrészt „az ország területén lakó egyes népfajokhoz és nemzetiségekhez tartozó” hallgatók arányának lehetőleg el kellett érnie az adott „nemzetiség, vagy népfaj országos arányszámát, de legalább (...) annak kilenctizedrészét”.

Az elgondolás tehát az volt, hogy a jelentkező szakmai képességein felül minden jelentkezőnél figyelembe veszik „nemzethűségét” és „erkölcsi megbízhatóságát”. (Utóbbi kategória teljesen szubjektív, így visszaélésekre adott lehetőséget, és jellemzően a baloldali mozgalmakban érintett, vagy érintettnek vélt hallgatók kapcsán merült fel a nemzethűség és az erkölcsi megbízhatóság hiánya – a zsidó diákokat eleve érintettnek tekintették.) Ezeken felül továbbá egy olyan tényező is hatással volt a diák felvételijére, amelyre nekik semmiféle befolyásuk nem volt: a rendszer ugyanis figyelembe vette, hogy a jelentkező mely „nemzetiséghez vagy népfajhoz” tartozik. A felvételről döntő bizottságban meg kellett nézni, hogy a diák nemzetiségi csoportja a statisztika szerint milyen arányt képvisel az összlakosságon belül, majd az egyetemi nyilvántartás alapján megtekintették, hogy az adott csoport milyen arányban van jelen az intézményben. A cél az volt, hogy minden nemzetiség tekintetében az egyetemi arányszám legalább elérje a népességen belüli arányszámot. Ez értelemszerűen úgy volt biztosítható, ha annál a csoportnál, ahol – a szabályozás logikáját követve – az egyetemi arányszám meghaladta az országost, drasztikusan csökkentik a hallgatók és a felvehető diákok számát. Ez egyedül a magyar zsidók – statisztikai és „nemzetvédelmi” céllal életre keltett – csoportjára volt igaz.

A törvény végrehajtási rendelete előírta, hogy az izraelita hitfelekezetűek nemzetiségnek tekintendők. Valójában ez a rendelkezés mutatja a numerus clausus valódi célját. A zsidó diákok ugyanis elsöprő többségben magyar anyanyelvűnek vallották magukat, ez pedig a magyar nemzetiséghez való tartozást jelentette. E kiegészítő előírás nélkül a zsidó felvételizők egy csoportba kerültek volna a keresztény diákokkal. Azzal, hogy a zsidó vallású diákokat – a magyarországi hagyományokkal és az érintettek zömének identitásával szemben – zsidó nemzetiségűnek kellett tekinteni, a törvény is alkalmazhatóvá vált velük szemben. Az izraeliták aránya 5% körül volt 1920-ban Magyarországon, az egyetemi hallgatók között ugyanakkor arányuk meghaladta a 30%-t. A numerus clausus célja tehát a többi nemzetiség (hivatalosan az összes nemzeti kisebbség, valójában a keresztény magyarok) fiataljainak megfelelő számú helyet biztosítani az egyetemeken – az egyéni teljesítmény és a zsidónak minősített diákok háttérbe szorításával. A törvényt megszavazó Nemzetgyűlés az állampolgári jogegyenlőség, a tanszabadság és az egyetemi autonómia elveit sértette azzal, hogy gyakorlatilag faji alapra helyezte az egyetemen tanulás jogát. S ezen az sem változtat, ha figyelembe vesszük, hogy más európai országokban (pl. Lengyelországban), sőt, az amerikai Yale és Harvard egyetemeken is volt érvényben zsidókra is vonatkozó kvótarendszer.

A jogszabály eredményeként a zsidó egyetemi hallgatók aránya a harmadára esett vissza, de az egyetemi hallgatók háromnegyedét adó Budapesti Tudományegyetemen (az ELTE elődje) 40%-ról 7%-ra csökkent a zsidók aránya. Azok, akik továbbtanulási terveiket nem adták fel, vagy külföldre mentek, ha tehették (Prága, Bécs, olasz egyetemek), vagy főiskolákra jelentkeztek.

A numerus clausus törvény és annak célja elválaszthatatlan attól a politikai-társadalmi környezettől, amely az 1918-20-as évek Magyarországát jellemezte. A levert forradalmakban részvevő zsidó származású politikusokat a berendezkedő Horthy-rezsim nem csak mint a számukra elfogadhatatlan eszmék képviselőit, hanem mint zsidókat is bűnbakká tette az országot megcsonkító trianoni békeszerződésért. Erre utalnak azok a nemzetgyűlési felszólalások, amelyek a „faji önvédelem” szükségességéről és az „eljudaizálódott” értelmiség veszélyéről szóltak. Az 1919/20-as tanévben a szélsőséges „nemzeti hallgatók” egyesületei gyakorlatilag alig engedtek beiratkozni vagy órát látogatni zsidó diákokat a budapesti egyetemen, szinte lincselés fenyegette őket. Trianon következményeként 400 ezer magyar menekült érkezett új határokon túlról, akik többsége állástalanná vált diplomás közszolga volt (pl. köztisztviselő, tanár). A kormányzat hosszabb távon ennek a rétegnek kívánt helyet biztosítani a magyar felsőoktatásban és az állami mukaerőpiacon.

A vesztes háború, a méltánytalan békeszerződés és a gazdasági krízis sújtotta országban alig nyílt esély számukra, hogy végzettségüknek megfelelő állást találnak – sokan lakást sem találtak évekig. Az egyetemek küszöbén ráadásul ekkor jelentek meg a háború miatt tanulmányaikat elhalasztó korosztályok tagjai is. Mindezen tényezők együttesen hatottak abba az irányba, hogy a korabeli politikai elit a faji alapú diszkrimináció törvénybe iktatásában látta a kiutat.

1928-ban a Bethlen-kormány a Népszövetség nyomására módosította a törvényt, amely a becslések szerint kb. 6000 zsidó diákot szorított ki a felsőoktatásból. Kikerült a nemzetiségi arányszámnak való megfelelés, ami miatt egyébként újból fellángoltak az antiszemita zavargások. Ugyanakkor egy enyhe átmeneti növekedéstől eltekintve nem nőtt a korszakban számottevően a zsidó hallgatók aránya.

A numerus clausus törvény szemlélete és logikája a harmincas évek második felétől életbe lépő zsidótörvényekben élt tovább. A közös vonások: a valódi cél (a közélet zsidótlanítása), az alkalmazott eszközök (kvóták), a zsidóság mint faj meghatározása, valamit maga a tény, hogy a II. zsidótörvény visszaállította a numerus clausust a felsőoktatásban, egyértelművé teszi, hogy az 1920-as törvény a későbbi zsidótörvények előfutára volt.

1920. szeptember 26-án fogadta el a Nemzetgyűlés az úgynevezett „numerus clausus” törvényt, amely drasztikusan lecsökkentette a zsidó hallgatók számát a magyarországi egyetemeken. A tanszabadságon csorbát a törvény szeptember 28-i végrehajtási utasítása ejtett, ami a zsidókra is kiterjesztette a „népfaji” kvótát. A tizennégy évig hatályban lévő törvény a magyar tudománytörténet fekete foltja.

A nulladik zsidótörvény (Múlt-kor)

A századfordulótól kezdve a zsidóság aránya – magas fokú urbanizáltságuk és emancipációjuk következtében – robbanásszerűen emelkedett az értelmiségi pályákon: 1920-ban már az egyetemet végzettek 22,4%-át tették ki, míg az ország lakosságának mindössze 5,9%-át érték el. Különösen magas volt a számuk az orvosi és jogi karokon, illetve a műegyetemen.

Varranai Zoltán: Numerus clausus (Rubikon)

1920. évi XXV. törvénycikk a tudományegyetemekre, a műegyetemre, a budapesti egyetemi közgazdaságtudományi karra és a jogakadémiákra való beiratkozás szabályozásáról 1. § A tudományegyetemekre, a műegyetemre, a budapesti egyetemi közgazdaságtudományi karra és a jogakadémiákra az 1920/21-ik tanév kezdetétől csak oly egyének iratkozhatnak be, kik nemzethűségi s erkölcsi tekintetben feltétlenül megbízhatók és csak oly számban, amennyinek alapos kiképzése biztosítható.

Az 1920. évi XXV. törvénycikk szövege

Az 1920-as egyetemi numerus clausus törvény szemlélete már elõrevetítette a késõbbi, 1938 utáni zsidótörvényeket. [...] a numerus clausus a magyartörténelemben korszakos fordulatot hozott: 1920-tól vált a magyar politikai életbenés a törvényhozásban uralkodóvá az a gondolat, hogy az úgynevezett zsidókérdést állami eszközökkel „meg kell oldani”.

Kovács M. Mária: A numerus clausus és a zsidótörvények összefüggésérõl (HDKE)

1920. június 4-én a magyar delegáció a párizsi Nagy Trianon kastélyban aláírta az első világháborút lezáró békediktátumot. Magyarország elvesztette történelmi területének kétharmadát, lakossága a korábbi 43%-ra csökkent. Az etnikai határokat figyelmen kívül hagyó szerződés – 3,2 millió magyar került az új magyar határokon kívülre – magában hordozta az újabb konfliktusok lehetőségét. Nem csupán a magyar politikai fejlődést helyezte kényszerpályára – a két világháború között nem volt Magyarországon politikai erő, amely feladta volna a revízió gondolatát –, hanem a térség stabilitását is aláásta.

A háború alatt és után megerősödő antiszemitizmus Trianon egyik fő bűnbakjának a zsidóságot tette meg. Az elterjedt vélekedés szerint a háborús vereségért, az 1918/1919-es forradalmakért, a kommunista vörös terrorért, végső soron pedig Trianonért is a zsidóság a felelős. A valóság ezzel szemben az, hogy az asszimilálódó, tehát erős magyar nemzeti tudattal rendelkező zsidóság hivatalos szervezetei mindent megtettek a történelmi Magyarország egyben tartásáért, a trianoni döntés pedig ugyanúgy sújtotta a zsidóságot, mint a magyar társadalom többi részét.

Az őszirózsás forradalmat követően a magyar zsidó szervezetek ígéretet tettek a kormánynak arra, hogy nemzetközi kapcsolataikkal segítik Magyarország helyzetét a kisantant országok (Románia, Csehszlovákia, Szerb-Horvát-Szlovén Királyság) területi követeléseivel szemben. Az 1919-es Nemzetközi Izraelita Kongresszus magyar delegációja ennek megfelelően sokat tett azért, hogy a Kongresszus tekintetbe vegye a magyar zsidóság igényeit, és azokat tolmácsolja a párizsi békekonferencia győztes hatalmai felé. A rendezésben azonban ezeket az igényeket végül nem vették figyelembe, ahogy a kezdeti sikerek ellenére hiába lobbizott 1920 tavaszán a francia külügynél a zsidó származású kassai ügyvéd, Halmos Károly is. A magyar fél a béketárgyalásra egyébként befolyásos magyar zsidók, elsősorban bank- és gazdasági szakemberek közreműködésével is készült.

A magyarországi zsidóság jelentősebb központjai közül Trianon következtében több az új határokon kívülre került. Csehszlovákia része lett a kárpátaljai Munkács, illetve Románia rész lett Máramarossziget, ahol a lakosság 44, illetve 37 százaléka volt izraelita vallású az 1910-es népszámlálási adatok szerint. A felvidéki Kassa 15, Pozsony 10,5 százaléka követte az izraelita vallást. A Romániához került Nagyváradon ugyanez az arány közel 24, míg Szatmárnémetiben 21, Kolozsváron pedig 12 százalék volt. A Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz csatolt területeken Újvidék lakosságának 7, Szabadkáénak 4,5 százaléka volt zsidó. Az elcsatolt területeken (Horvátország nélkül), az 1910-es adatok szerint, összesen 438 ezer izraelita vallású magyar állampolgár élt.

Ugyancsak az 1910-es népszámlálás adatai szerint a magyarországi izraelita vallásúak túlnyomó része magyarnak vallotta magát, vagyis a trianoni békeszerződés által elcsatolt területeken élő zsidóság elsősorban a magyar nemzettel vállalt sorközösséget. 1920 után Romániában és Csehszlovákiában éppen ezért a népszámlálásokban a zsidókat külön nemzeti kisebbségként igyekeztek feltüntetni a magyarok számának statisztikai csökkentése érdekében. Ennek ellenére a szlovákiai zsidóság komoly része vallotta magát magyarnak és szavazott magyar pártokra továbbra is. Legrosszabbul talán az erdélyi zsidóság járt, amely egy részről alanya volt a magyarellenes románosítási intézkedéseknek (1923-ban az izraelita iskolákban is betiltották a magyar nyelvű oktatást), másrészről szembesülnie kellett a magyarországihoz mérten is erős romániai antiszemitizmussal.

A trianoni döntés alapvetően változtatta meg az új határokon belül maradt zsidóság helyzetét mind lélekszáma és területi megoszlása, mind társadalmi összetétele és helyzete tekintetében. Annak ellenére, hogy a magyar zsidóság csaknem fele az elcsatolt területeken élt, (kis)magyarországi arányuk az össznépességen belül emelkedett, 5%-ról 5,9%-ra. 1930-ban a magyarországi zsidóság 97%-a magyar anyanyelvűnek vallotta magát. A budapesti zsidóság szerepe felértékelődött, hiszen a trianoni Magyarország zsidóságának 45%-a a fővárosban élt. Ugyanakkor a világháborús trauma és az erősödő antiszemitizmus közvetett hatásai is felismerhetőek a demográfiai tendenciákban: a magyar zsidóság száma erős fogyásnak indult a világháborút követően. A zsidóság születési rátája a századelő 35%-ról az 1930-as évekre 10%-ra csökkent, vagyis a zsidó családokban születő gyermekek száma drasztikusan visszaesett. Ez az adat jóval alatta maradt az országos átlagnak.

Miközben a trianoni döntés eredményeként több százezer magyar zsidó került az új országhatárokon kívülre, a zsidóságnak szembesülnie kellett a közgondolkodást mélyen átható antiszemitizmussal is, amely a békediktátumhoz vezető hosszú eseménysorért a zsidóságot hibáztatta. A zsidóellenesség nemsokára nem csak a közbeszédben és a társadalom napi életében mutatkozott meg: 1920 szeptemberében elsőként került sor olyan törvény beiktatására (1920. évi XXV. törvény – „numerus clausus”), amely intézményesítette az antiszemitizmust Magyarországon.

A zsidók nem tehettek sem a Központi Hatalmak, sem pedig a cári Oroszország katonaivereségéről, ahogy a háborút követő rendezés igazságtalanságairól sem, ezért teljesen irracionális volt az antiszemita propaganda, mely ezzel vádolta őket. Pedig a radikális nacionalisták rögeszmésen őket tették felelőssé. 

Pelle János: A Nagy háorú: magyarok és zsidók (Hitel)

A trianon után az utódállamokba szorult zsidó magyarok ugyanúgy megszenvedték a döntést, mint a nem zsidó magyarok. Nem véletlen, hogy Csehszlovákiában és Romániában is igyekeztek zsidó nemzeti kisebbségként feltüntetni a népszámláláskor a zsidókat, nehogy a magyarok számát gyarapítsák.

Lőrinc László: Trianon és a zsidók

1944. március 19-én a német hadsereg megszállta Magyarországot. Az ország mozgástere ezzel még jobban leszűkült. Német nyomásra új kormányt neveztek ki, amelynek a Horthy kormányzó által kiválasztott Sztójay Döme volt berlini nagykövet lett a vezetője. Magyarországon a német megszállás előtt is nagy számban születtek olyan zsidóellenes törvények és rendeletek, amelyek a zsidóság kisemmizését és teljes jogfosztását célozták, a magyar szervek pedig már 1944 előtt is részt vettek zsidók tömeges deportálásában és meggyilkolásában (Kamenyec-Podolszkij 1941, Újvidéki vérengzés 1942). Mindezek ellenére 1944 tavaszáig a magyar zsidóság szisztematikus, vagyis teljes körű megsemmisítésének irányába tett gyakorlati lépések nem történtek, ellentétben más, náci megszállás alatt álló, vagy velük szövetséges országokkal.

Az Adolf Eichmann-különítmény „szakértői” segítségével zajló deportálásokat a magyar közigazgatási szervek és erőszakszervezetek (elsősorban a csendőrség) példátlan gyorsasággal hajtották végre 1944 tavaszán és nyarán. A zsidók gettósítása Kárpátalján kezdődött meg április 16-án, és június elejére Budapest kivételével mindenhol befejezték. A deportálások május 15-én kezdődtek meg a kassai csendőrkerületben. Július elejére gyakorlatilag az egész vidéki zsidóságot – mintegy 437000 embert – deportálták, és túlnyomó többségüket Auschwitzban meggyilkolták.

Budapesten június második felében megkezdődött a zsidók ún. „csillagos házakba” költöztetése. A zsidók összegyűjtése a városban elszórtan elhelyezkedő épületekbe annak érdekében történt, hogy várható deportálásuk minél zökkenőmentesebben haladhasson. Ezekben a csillagos házakban egy családra egy szoba jutott. Július 9-én Horthy közbelépésére a kormány felfüggesztette a deportálásokat.

A kormányzó lépésére, amelynek köszönhetően sok tízezer magyar zsidó előtt nyílt meg a túlélés esélye, számos történelmi értelmezés született. Egyes vélemények szerint ekkorra vált világossá a kormányzó számára, hogy a zsidókat elsősorban nem munkaerőnek deportálják, hanem meggyilkolják. A történeti kutatások azonban ezt meggyőzően cáfolják, és rámutatnak arra, hogy a magyar elitnek már a német megszállást jóval megelőzően is viszonylag pontos képe lehetett arról, mi történik a nácik által megszállt területek zsidó lakosságával. Horthy döntésében közrejátszatott a sikeres normandiai partraszállás és Róma felszabadításának híre, ami a hamarosan bekövetkező német háborús vereséget vetítette előre. Egyes kutatók szerint Horthy hitelt adhatott annak a pletykának is, amely szerint ha a városban elszórtan elhelyezkedő csillagos házakat kiürítik, akkor a szövetségesek Budapest szőnyegbombázásába kezdtek volna, és ezért állította le a deportálásokat. Bármi volt azonban a döntés indítéka, Horthy ezzel a lépéssel a deportálásoktól megmentette budapesti zsidóságot – legalábbis ideiglenesen.

A sikeres augusztusi román kiugrás hírére – Románia ekkor állt át a szövetséges hatalmak oldalára – Horthy lemondatta a Sztójay-kormányt, és az inkább személyéhez mint a németekhez hű Lakatos Gézát nevezte ki miniszterelnöknek. Október 15-én Horthy lojális híveire és a csekély súlyú németellenes ellenállásra támaszkodva megkísérelte a szövetségesek oldalára való átállást, azonban a rosszul szervezet akció balul ütött ki. Másnap a németek által elrabolt fia életével zsarolt kormányzó visszavonta kiugrási proklamációját, és kinevezte miniszterelnöknek Szálasi Ferencet, a szélsőségesen nácibarát nyilaskeresztesek vezetőjét.

A nyilas kormány 1944. november második felében elhatározta a fővárosi csillagos házak kiürítését és a semleges államok diplomáciai védelme alatt nem álló zsidók gettósítását. A fővárosi zsidók szisztematikus deportálására a nyilasoknak azonban ekkor már nem volt lehetősége, mivel a Magyarországon harcoló szovjet csapatok megkezdték Budapest bekerítését, amit decemberre végre is hajtottak. Még az ostromgyűrű bezáródása előtt így is 50 ezer munkaszolgálatost és fővárosi zsidót hajtottak az ún. „halálmenetekben” nyugat felé. „November 9.-én a házat megszállták a nyilasok, és elhurcoltak minket az Óbudai téglagyárba. Ott voltunk 2 napig. Ez a 2 nap borzalmas volt, a zsidók egész tömegét hurcolták oda, akik éjjel-nappal nyilasok őrizete alatt voltak. Az egész nap azzal telt el, hogy jobbra, balra állították az embereket, hol szakma, hol kor szerint. 2 nap után a téglagyárból gyalog elhurcoltak Zurndorfig.” –olvashatjuk a háború után felállt Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság egyik jegyzőkönyvében. A VII. kerületben felállított gettóba 40 ezer zsidót telepítettek át a csillagos házakból, miközben a kijelölt területről 12 ezer nem zsidónak kellett kiköltöznie. Az átköltöztetés közben számos atrocitás érte a zsidókat, sokakat bántalmaztak, kiraboltak, és meggyilkoltak. A gettó lakóinak száma 1945. januárra elérte a 70 ezret, az életkörülmények folyamatosak romlottak. Ekkor egy szobára átlagban 14 lakó jutott. A gettó lakói nem csak az élelem, a víz és az orvosi ellátás hiányától szenvedtek, hanem a rendszeresen betörő nyilas és német razziáktól is. A gettó belső rendjéért az ún. Zsidó Tanács felelt, ami egyben közvetítő szerepet játszott az állami hatóságokkal való kapcsolattartásban. A Tanács több tagja igyekezett javítani a gettó lakóinak életbemaradási esélyein, ugyanakkor a hatóságokkal való együttműködésük miatt utóbb sokan vádolták őket tevékenységükért.

A budapesti zsidók tízezrei rendelkeztek különféle hamis vagy valódi menlevelekkel, amiket különböző, a háborúban semleges országok képviselői állítottak ki. Szálasiék, akik szerették volna elérni a nyilas kormány nemzetközi elismerését, ezeket a személyeket elkülönítették a „nagy gettóba” kerülő zsidóktól, és egy ún. „nemzetközi”, „védett” vagy más néven „kis” gettót alakítottak ki számukra Újlipótvárosban, a Margit-híd pesti hídfője közelében. A kijelölt épületegyüttesben ugyanakkor elviselhetetlen volt a zsúfoltság, egy kétszobás lakásra akár 50-60 személy is jutott. December elejére nyilvánvalóvá vált, hogy a semleges országok nem fogják elismerni legitimnek Szálasi kormányát. Innentől kezdve a nyilasok számára semmilyen haszonnal nem járt a diplomáciai védettség alatt álló zsidók megkímélése. A „védett” gettó így semmilyen tényleges védelmet nem biztosított az ott összezsúfoltak számára az ostrom hónapjaiban.

„December 4-én úgy déltájt megjelentek a nyilasok és rendőrök, ha jól emlékszem Tarpataky rendőrfelügyelővel az élükön. Nem vettek tekintetbe semmilyen védlevelet, az öregek, betegek és gyermekek kiválogatása után, lekergettek mindenkit az udvarra […] A Teleki téren elválasztottak a feleségemtől és a többi férfivel együtt azonnal a Józsefvárosi pályaudvarra vittek és rögtön bevagoníroztak. Egy vagonban 70-75-en voltunk.” – olvashatjuk egy túlélő visszaemlékezését. Decemberben és január első felében rendszeresek voltak a nyilas gyilkosságok, sok embert hurcoltak el és lőttek a Dunába csoportosan. „A Duna-part kövezete, főképp a hidak környéke, reggelente feketéllett a kivégzett emberek vérétől.” – jegyezte fel ezekben a napokban Déry Tibor. 1945. január elején a semleges diplomaták 10 ezer embert költöztettek át innen a nagy gettóba. A nemzetközi gettóban maradt 20 ezer zsidót január 16-án szabadította fel a szovjet hadsereg. Két nappal később sor került a nagy gettó felszabadítására is.

Az üldözöttek védelmében hatalmas szerepet játszott a Nemzetközi Vöröskereszt, a Raoul Wallenberg által vezetett svéd nagykövetség, a pápai nuncius és különböző egyházi szervezetek. Nekik is köszönhetően a nagyjából 200 ezer fős budapesti zsidóság mintegy fele élte túl a háborút.

Budapest a dikatatúrák árnyékában

Csillagos házak

Interaktív Budapest térkép

Izrael 1948-as kikiáltásával új helyzettel szembesült a háborút és a holokausztot túlélt magyar zsidóság. A kisebbségi lét és az asszimiláció mellett a zsidóság számára új lehetőségként jelent meg a zsidó államba való kivándorlás, az alija. A modern korban először nyílt lehetőség arra, hogy a zsidó identitás a kulturális/nyelvi/vallási dimenzión túl nemzeti identitásként is megélhetővé váljon a megalakuló zsidó nemzetállam keretében. Sok magyar zsidó választotta az Izraelbe települést, de még többen maradtak Magyarországon. Az itthon maradottak viszonyát az újdonsült zsidó nemzetállamhoz nagymértékben alakította a kommunista diktatúra hozzáállása mind Izraelhez, mind általában a zsidókérdéshez.

Az 1949-es magyar-izraeli egyezményt követő években nagyjából évente párezer fő élt az alija lehetőségével. Ekkor Izrael még élvezte a szovjet blokk támogatását, azonban ez gyökeresen megváltozott az ötvenes évek elejétől. Innentől kezdve a közel-keleti konfliktusban – amelynek gyújtópontja az eredetileg többségében arabok által lakott, és a szomszédos arab országok által is igényelt területen kikiáltott zsidó állam volt – a kommunista blokk az arab országokat támogatta az „imperialista” Izraellel szemben. A külpolitikai váltással párhuzamosan az államhatalom igyekezett visszaszorítani az izraeli befolyást a hazai zsidó közösségekben, mivel – ahogy azt egy 1957-es belügyi jelentés megfogalmazta – „a lassan erősödő zsidó nacionalizmus olyan fokot ért el”, hogy a magyar zsidóság „nagy része saját államának Izraelt tekinti”. A jelentésben szerepelt az is, hogy egyre elterjedtebb vélemény a hazai zsidóság körében, hogy „a zsidóság nemzetiség és nem vallás”. Mindez valószínűleg inkább tükrözte a kommunista hatalom félelmeit, mint a hazai zsidóság valóságos önképét. A jelentésben megfogalmazott „fenyegető” tendenciák – függetlenül attól, hogy volt-e valóságalapjuk vagy sem – teljesen ellentétesek voltak a zsidókérdéssel kapcsolatos kommunista állásponttal, amelynek alaptétele volt, hogy a zsidóság nem több mint egy a vallásfelekezetek közül. Innentől kezdve a pártállam, és az azt kiszolgáló zsidó hitközségi vezetés „cionistának” bélyegzett minden olyan nézetet és a zsidó identitás megélésének minden olyan formáját, ami eltért a kommunista rendszer által képviselt „zsidóság = vallásfelekezet” alapvetéstől. Cionizmusnak minősült nemcsak az Izraellel való szimpatizálás, vagy a zsidóság nemzeti kisebbségként való felfogása, de akár az izraeli rokonokkal való személyes kapcsolattartás is, és minden a zsinagógai istentiszteleten kívüli nem hivatalos zsidó kulturális és vallási kezdeményezés.

A rezsim 1959-ben egy propagandakönyvet adott ki Hét hónap Izraelben címmel, melyben egy fiktív Izraelbe vándorló zsidó emigráns rántja le a leplet a „fasiszta”, „imperialista”, „nacionalista” zsidó országról: „fűt-fát ígérnek, Palesztina földjét Eldorádónak festik le. S hogy ígéreteik puszta ígéretek maradnak? Az úgyis csak odakint derül ki… ahonnan nehéz már a visszatérés.” Az Izrael-ellenes propaganda részben a budapesti izraeli követség hatását igyekezett ellensúlyozni, amely 1967-ig fontos szerepet játszott a hazai zsidóság életében. A követség számos kulturális programot szervezett, amelyeken az Izraelbe való kivándorlást népszerűsítették a magyar zsidók körében. A követség aktivitását nem csak a magyar hatóságok figyelték gyanakodva, hanem a Budapesti Izraelita Hitközség (BIH) államhoz lojális vezetősége is, amely jelentéseiben számolt be a cionista követség, és a szintén cionistának bélyegzett saját belső ellenzéke viszonyáról.

Az izraeli követség munkájának az 1967-es hatnapos háború vetett végett. Az „izraeli agresszióra” adott válaszként a szovjet blokk országai megszakították diplomáciai kapcsolataikat Izraellel, így a budapesti izraeli követség is bezárt. A kommunista államhatalom eközben Izrael-ellenes „anticionista” propaganda kampányt folytatott, noha az nem volt olyan intenzitású mint például a Szovjetunió és Lengyelország antiszemitizmusba átcsapó Izrael-ellenes retorikája. Az MSZMP Agitációs és Propaganda Osztálya által készített hangulatjelentések tanúsága szerint azonban a kampány nem érte el a kívánt hatást. Miközben gyakoribbá váltak az államhatalom által mindvégig üldözött antiszemita (és sokszor egyszerre szovjetellenes) megnyilvánulások, a zsidóság soraiban – és a zsidó kommunista párttagok körében is – jelentős maradt Izrael támogatottsága. Egy zsidó pártkáder egy jelentés szerint így fogalmazott: „Mi kommunisták, akik származásunknál fogva zsidók is vagyunk, ebben a kérdésben nem értünk egyet a Szovjetunióval, mert az arabok antiszemiták és kommunistaellenesek voltak mindig. Nem hihető róluk, hogy most megváltoztak, és haladó gondolkodásúak lennének. Az izraeli nép sokkal haladóbb, hiszen ott három kommunista párt működik”. A pártvezetés kemény kézzel igyekezett érvényesíteni a hivatalos külpolitikai vonalat a párton belül: „ha én valahol összetalálkozom Izraelt sajnáló emberekkel, nagyon el fogom verni rajtuk a port!” – üzente Kádár a párttagságnak. Seifert Géza, a BIH elnöke sietett átvenni a hivatalos pártvonalat: „ha bennünket fűznek is érzelmi szálak az izraeli néphez, sohasem szabad eltévesztenünk az úgynevezett ’alapállást’, amely szerint magyar állampolgárok és a szocialista társadalmi rendszer építői vagyunk”.

Az államhatalom ezt követően még jobban üldözte a „cionista” nézetek nyilvános megvallását, amelyek – részben a megtorlástól való félelem következtében – egyre ritkábbak lettek az 1967-es fellángolás után. Az állambiztonság információi szerint a „cionista gócok” többnyire hitközségi kereteken belül szerveződtek, elsősorban egy-egy rabbi vezetésével, aki köré több-kevesebb fiatal gyűlt össze. Ezeket a rabbikat általában a hatalom által rövid pórázon tartott hitközségi vezetés elhallgatatta vagy félreállította, így viszonylag kevés eset jutott el a hivatalos vádemelésig. A legsúlyosabb talán azoknak a budapesti és szegedi zsidó fiataloknak az ügye volt, akik ellen „államellenes szervezkedés” és „cionista tevékenység” indokával indult rendőrségi eljárás. A bíróság közülük többeket „államellenes izgatás” miatt négy hónap felfüggesztett börtönbüntetésre ítélt. Az ítélet indoklása jól illusztrálja a határvonalat az államhatalom által megtűrt vallásfelekezeti zsidó identitás és a tiltott, Izrael-barátság között: „A kezdetben csupán vallási összetartozás érzései nacionalista színezetű érzéssé kezdett bennük átalakulni, különböző behatások, az Izraelben élő rokonoktól, ismerősöktől, s főleg az Izraeli Követségről hozzájuk eljutott propaganda eredményeként”.

A hetvenes évekre kevés olyan zsidó csoportosulás maradt fenn, amely alternatívát jelentett a pártállam és a zsidó hitközségi vezetés hivatalos vonalával szemben. Ekkoriban Scheiber József, a Rabbiszeminárium vezetője köré szerveződött egy önálló szellemi műhely, ahol belül a zsidó vallással, néppel és Izraellel is kapcsolatos előadások hangzottak el. A csoportot az állambiztonság megfigyelte és zaklatta, azonban Scheiber nemzetközi tekintélye miatt hivatalosan az államszervek nem támadták őket. A vallástalan zsidó értelmiségi fiatalokból szerveződő „keddisták” társaságát az állambiztonság éveken keresztül megfigyelte – említésre méltó eredmény és vádemelés nélkül.

1989-ig a magyarországi zsidók kapcsolatát Izraellel komolyan megterhelte a kommunista államhatalom politikája. A rezsim a zsidó identitás megélésének egyetlen hivatalos formájaként az izraelita vallásfelekezet működését tűrte meg, egyébként pedig a zsidóság teljes asszimilációját erőltette. Ami nem fért bele ebbe a szűkre szabott keretbe – mint például az Izraellel való szimpatizálás, vagy a zsidóság megélésének bármilyen más formája –, azt a kommunista hatalom „cionizmusnak” bélyegezte, üldözte vagy nem engedte kibontakozni.  

A zsidóság vallásra történő redukálása és minden egyéb „zsidó különállás” cioniz-musként való megbélyegzése egyszerű megoldást kínált a zsidóság „beillesztésére”,erőszakos asszimilációjára a magyar társadalomba. A fogalmak azonban: izraelita val-lású magyar, cionista, zsidó, sokszor átfedték egymást, összemoshatók voltak...

Gantner Brigitta Eszter: A Magyar Szocialista Munkáspárt és a zsidóközösség az 1960-as és 70-es években (Világosság)

A kádári kommunista rendszer, elődjéhez hasonlóan, továbbra is mindenfajta vallással szemben diszkriminatív politikát folytatott. A vallásos ember politikai hűségét eleve megkérdőjelezték. A zsidóságnak a szocialista berendezkedés külön nehézséget okozott, hiszen a munka- és tanítási napnak minősített szombaton nem tudták megünnepelni a Sabbatot. 

Győri Szabó Róbert: Zsidóság és kommunizmus a Kádár-korszakban II. rész (Valóság)

A cionista jelenségek elleni, de antiszemitizmustól mentes hatósági fellépések mindenesetre 1967 után, az Izraellel való diplomáciai kapcsolatok megszakítását követően megszigorodtak. A színfalak mögött, a nyilvánosság elől rejtve erőteljesebbé vált a rendőrségi, hatósági fellépés az egyébként már korábban is tiltott cionista tevékenységgel szemben.

Győri Szabó Róbert: Zsidóság és kommunizmus a Kádár-korszakban III. rész (Valóság)

...az állambiztonság a közvélekedéshez hasonlóan az MTK-t zsidó klubnak tartotta, és mint ilyet a „cionisták” gyűjtőhelyeként azonosította – cionistának tekintve minden, a hivatalosan engedélyezettől eltérő zsidó megnyilvánulást, különösen az Izrael iránti rokonszenv kifejezésre juttatását.

Az MTK és az állambiztonság a  Kádár-korszakban 

Az 1945 és 1989 közötti antiszemitizmust vizsgálva egyrészt megkülönböztethetjük a politika szintjén (többnyire a kommunista állampárton belül) megjelenő, másrészt a társadalom napi életében is megragadható zsidóellenességet. Általánosságban mindkét kategóriáról elmondható, hogy ugyan a tágabb nyilvánosság előtt a „zsidókérdés” nem igazán jelent meg, a zsidóellenesség mégsem tűnt el a magyar közéletből, hanem a hivatalos kommunista ideológia által lefojtottan és részben új megjelenési formákat magára öltve élt tovább.

A Rákosi Mátyás vezette fokozatos kommunista hatalomátvétel a magyar társadalom tekintélyes része számára egyfajta „magyarellenes zsidó bosszút” testesített meg, elsősorban a felső pártvezetésben tevékenykedő zsidó származású pártfunkcionáriusok magas száma miatt. Márai Sándor például – aki egyébként a zsidók deportálásakor élesen kritizálta a többségi társadalom reakcióit és a magyar társadalom felelősségéről írt – így fogalmazott naplójában: „A zsidóság. […] Nem igazságot és jóvátételt kívánnak, ha­nem bosszút, az elszenvedett, valóban irtózatos és kegyetlen gyötrelmek és veszteségek miatt, bosszút hetedíziglen, tekintet nélkül a nemzet egyedeinek személyes bűntelenségére vagy felelősségére. Egy­formán kívánják, hogy pusztuljon el a nemzet…” Annak ellenére, hogy a társadalom jelentős része ezeket a pártfunkcionáriusokat zsidóként könyvelte el, ők magukra jellemzően kommunistaként és nem zsidóként tekintettek. Mindeközben a sokszínű hazai zsidóság, amelynek szinte egyetlen közös pontja az elszenvedett üldöztetés jelentette sorsközösség volt, ugyanúgy áldozata lett a kommunista elnyomásnak, mint a társadalom többi része. Egyes becslések szerint az internáltak – politikai okokból munkatáborba és kényszerlakhelyre telepítettek – mintegy 30%-a zsidó származású volt, miközben a zsidóknak a teljes népességhez viszonyított aránya ennél nagyságrendekkel alacsonyabb volt.

Az 56-os forradalom után kiépülő Kádár-rendszer igyekezett alacsonyan tartani a zsidó származású funkcionáriusok arányát a magasabb vagy több nyilvánossággal járó politikai pozíciókban. A törekvés mögött hatalmi szempontok állhattak: talán az új rezsim pontosan azt próbálta elkerülni, hogy az antiszemita indulatok rendszerellenes érzelmekkel vegyülhessenek, és így fokozzák a kormányzattal szembeni ellenállás erejét. Mindenesetre az állampárt hivatalos kommunista ideológiája ellenére – amely elméletben nem tűrte az etnikai vagy nemzeti alapú megkülönböztetést – az MSZMP-én belül informálisan számon tartották a párttagok származását.

Az 1967-es hatnapos izraeli-arab háborút követően a szovjet blokk a konfliktusban a nyugat által támogatott Izrael ellenében az arab országokat támogatta. Ennek megfelelően a magyar pártállami ideológia – összhangban a szovjet példával – anticionista vonásokat vett fel. (A cionizmus az önálló zsidó államnak az ókori Izrael területén való megalapítását tűzte ki célul.) A kommunista szóhasználatban a cionizmus azonban egyfajta „imperialista fasizmust” jelölt. A cionizmus vádja mint a zsidó származású politikai ellenfelekkel való leszámolás eszköze egyébként Magyarországon – szovjet mintára – már a Rákosi-korszak alatt feltűnt a kommunista szóhasználatban.

Az anticionista retorikával Kádár és a pártvezetés elsősorban a szovjet külpolitikai irányvonalat igyekezett tartani, azonban az akarva-akaratlanul alapot teremtett antiszemita típusú támadásokra párton belül és kívül egyaránt. Ekkoriban az MSZMP-én belül komoly feszültségeket okoztak az olyan reformkísérletek, mint az 1968-ban életbe léptetett Új gazdasági mechanizmus. Az Izrael- és cionista ellenes propaganda által szított indulatok összekeveredtek a párton belüli reformista és ortodox szárny közötti hatalmi vetélkedéssel. A zsidó származású reformista pártfunkcionáriusokat, hasonlóan a világháború előtti antiszemita közbeszédhez „liberális” beállítottságuk miatt támadták a „káros zsidó befolyást” is emlegető ortodox párttársaik. A kérdés megjelent az állampárt és a Szovjetunió viszonyában is: a szovjet hírszerzés ekkoriban nehezményezte, hogy a magyar belügyi vezetésben túl magas a zsidó származásúak aránya.

Az Izrael-ellenesség a külpolitika és a párton belüli hatalmi harcok szintjéről leszivárgott a társadalom mindennapjaiba is. A hetvenes években a zsidó hitközség által üzemeltetett Anna Frank Gimnázium tananyagában a „zsidó” szó egyszer sem fordult elő, valamint az Izraelre mint ókori hazára vonatkozó konkrét utalások is kikerültek a tankönyvekből, ami gyakorlatilag lehetetlenné tette az Ószövetség oktatását.

A társadalom mindennapi életében jelenlévő antiszemitizmus egyfajta arculatváltozáson esett át: a Horthy-rendszerre jellemző „kedélyes, úri zsidózás” helyét egy részben új, a holokauszt borzalmait relativizáló, a zsidóság veszteségeit lekicsinylő, az antiszemita érzelmeket kommunista- és szovjetellenes indulatokkal vegyítő zsidóellenesség vált jellemzővé. Ez a fajta antiszemitizmus számos alakban jelent meg a társadalmi érintkezés során, elsősorban származást firtató kérdések, a szűkebb baráti és családi körben gyakori zsidózások, valamint a zsidók magyarországi és egész világot behálózó rejtett uralmának mítosza köré font összeesküvés elméletek formájában. Ezek a kifejeződési formák, zsidóellenes megnyilvánulások egyaránt előfordultak az értelmiség és más társadalmi rétegek köreiben is.

A hatvanas években egy, a népi írók táborához tartozó értelmiségi így fejezte ki magát a politikai rendőrség lehallgatási jegyzőkönyve szerint: „a zsidókat fűti a bosszú, a hatalomvágy, és nem számít, hogy hány magyar embert irtanak ki”. Egy később készült életút-interjúban a zsidó származású visszaemlékező beszámolóján keresztül nyerhetünk rálátást hasonló antiszemita indulatokra, amelyekkel a nyolcvanas évek első felében szembesült: „A társalgóban […] egyszer csak egy pacák […] odafordul hozzám, és azt mondja, hogy állati jó lenne, hogyha én nem beszélnék itten, mert hogy én olyan énekelve beszélek, én úgy fölviszem a k-t a végén. […] Egy kicsit ott be is volt rúgva, és akkor ott elkezdett ordítani, hogy […] a rohadt zsidók, amilyen én is vagyok, hogy ezek énekelve beszélnek, és hogy ez megy a tévében is, meg a rádióban is”.

A magyar kommunista rendszer ideológiájában, amely az egész társadalom bevonását szorgalmazta a „szocializmus építésébe”, önálló „zsidókérdésnek” vagy akár csak külön zsidó ügyeknek nem maradt helye. Ez bizonyos mértékben enyhítette a zsidó származásból fakadó esetleges hátrányokat hiszen a származási alapú megkülönböztetés hivatalosan eltűnt a magyar közéletből. A kádári „puha diktatúra” évei pedig lehetőséget adtak a zsidóüldözés pártpropagandától független művészi feldolgozására és megjelentetésére. 1975-ben jelent meg Kertész Imre, későbbi Nobel-díjas író Sorstalanság című regénye, a nyolcvanas években pedig több színvonalas magyar játékfilm készült a témában (Jób lázadása, Hány az óra, Vekker úr?, Elysium).

Miközben azonban a zsidóellenességet a hatalom fasiszta jelenségként könyvelte el, az a társadalom jelentős részében és a kommunista pártban sem számított kirívó ritkaságnak. Igaz, a közélet számára ez – néhány focimeccset leszámítva – láthatatlan volt. Ráadásul a zsidó identitást a kommunista rendszer csakis mint vallásfelekezeti kategóriát volt hajlandó (úgy ahogy) elfogadni, egyébként pedig a hallgatással és felejtéssel kombinált teljes asszimilációt részesítette előnyben. Ezzel azonban a zsidóság és a többségi társadalom viszonyát terhelő feszültségek és traumák kibeszélhetetlenné váltak, az elnyomott indulatokból és félelmekből táplálkozó előítéletek és összeesküvés-elméletetek pedig tovább mérgezték a magyar társadalmat és veszélyeztették annak kohézióját.  

A feltörekvő népi káderek értelmiségellenesek voltak – folytatódik a gondolatmenet –, ami antiszemita érzületekkel párosult, mivel a régi pártvezetés és pártértelmiség tagjai zömmel zsidók voltak. 1956 után fokozódott az a törekvésük, hogy népi származású értelmiség váltsa fel a korábbi úri-„keresztény”, illetve az urbánus-„zsidó” értelmiséget.

Győri Szabó Róbert: Zsidóság és kommunizmus a Kádár-korszakban I. rész (Valóság)

A kádári kommunista rendszer, elődjéhez hasonlóan, továbbra is mindenfajta vallással szemben diszkriminatív politikát folytatott. A vallásos ember politikai hűségét eleve megkérdőjelezték. A zsidóságnak a szocialista berendezkedés külön nehézséget okozott, hiszen a munka- és tanítási napnak minősített szombaton nem tudták megünnepelni a Sabbatot.

Győri Szabó Róbert: Zsidóság és kommunizmus a Kádár-korszakban II. rész (Valóság)

A Kádár-rendszerben a nyílt politikai antiszemitizmusra lényegében nincs példa, illetőleg a hatóságok határozott és szigorú fellépéssel tettek róla, hogy ne is legyen, ám a mindennapok „apró” antiszemitizmusát, az „otthoni, kocsmai, futball-lelátói zsidózást a rendszer nem gátolta, a hatalom ésszerűbbnek tartotta, ha „egyszerűen tudomást sem vesz róla” – sommázta a korszakot Standeisky Éva.

Zsidóság és kommunizmus a Kádár-korszakban III. (Zsidóság, cionizmus, antiszemitizmus az 1967-es arab-izraeli háború utáni években) (Valóság)

Zsidóellenes érzelmű jelentgetők főleg a népi írók körül sündörgő titkosszolgálati ügynökök között voltak, akik a rendelkezésükre álló véleménybefolyásoló eszközt, a besúgást, saját zsidóellenes nézeteik rejtett népszerűsítésére igyekeztek felhasználni, ezért olykor eltúlozták, feltupírozták a vizsgált személyek antiszemita kijelentéseit, vagy felnagyították zsidó származású megfigyeltjeik negatív tulajdonságait.

Standeisky Éva Értelmiségi antiszemitizmus a Kádár-korszakban

Az átélt trauma hatására sokak hátat fordítottak hűtlen hazájuknak, és a kivándorlás mellett döntöttek. Mások egy újfajta asszimilációs stratégiát alakítottak ki, és zsidó gyökereiket leplezve a nácizmust legyűrő kommunista ideológiában vélték megtalálni identitásuk alapjait. Megint mások ellenszenvvel fogadták a kommunista rendszert, akár a vallásgyakorlást megnehezítô politikai irányvonal, akár a cionista és egyéb zsidó szervezeteket feloszlató rendeletek miatt, vagy éppen csak az általános életszínvonal-csökkenés és a társadalomra nehezedô represszió következtében.

Liska Márton: Magyar zsidó identitáskeresés 1945 után (Múltunk)

A magyarországi zsidóság 1945 és 1989 közötti számának pontos meghatározására a történettudomány nem rendelkezik megfelelő eszközökkel. Ennek egyik oka, hogy Magyarországon a második világháború után csak az izraelita felekezethez tartozók számát tartották nyilván, egyéb nyilvántartás-felmérés nem készült. 1949 után pedig a vallásfelekezeti hovatartozás sem jelent meg a népszámlálási adatokban, így a rendszerváltásig csupán becslésekre támaszkodhatunk.

A korabeli statisztikák alapján 1941-ben a bécsi döntések által megnövekedett területű országban 725 000 izraelita vallású személy élt. A holokausztban kb. félmillió zsidó származású magyar állampolgár pusztult el, a háborút követő években pedig további 40 000 magyar zsidó hagyta el az országot. A kommunista hatalomátvételt követő utolsó olyan népszámlálás, amely rákérdezett a felekezeti hovatartozásra, 1949-ben 133 000 izraelita vallású embert rögzített. 1977-ben a budapesti főrabbi 80.000 főre becsülte az izraelita vallásúak számát, míg 1980-ban az Állami Egyházügyi Hivatal ugyanezt a számot 100.000 főre tette. Az izraelita vallásfelekezethez tartozók száma azonban nem egyezett a zsidó származásúak vagy a valamiféle zsidó identitással bírók számával, amelyekre vonatkozólag nem rendelkezünk semmilyen számszerűsíthető adattal.

Általánosságban elmondható, hogy a kommunista diktatúra elképzelése arról, hogy ki tekinthető zsidónak, nem tükrözte a társadalomban jelen lévő elképzeléseket. A társadalom jelentős része (köztük a zsidóság tekintélyes hányada) számára a zsidó továbbra is a zsidó származású embert jelölte, függetlenül attól hogy az adott személy egyébként zsidónak tekintette-e magát vagy sem. Ezzel az etnikai alapú meghatározással szemben a kommunista államhatalom, legalábbis hivatalosan, másképpen közelítette meg a kérdést.

Összhangban a kommunista internacionalizmus eszméjével, a hatalom elméletben elvetett bárminemű nemzetiségi/etnikai/nemzeti megkülönböztetést, így a rendszer – ellentétben a háború előtti és alatti zsidótörvények szellemével – abban sem volt érdekelt, hogy a zsidóságot etnikai, nemzetiségi vagy „faji” csoportként határozza meg. Ehelyett a rezsim a zsidóságot csupán mint vallásfelekezetet volt hajlandó elismerni. Ez azon a feltételezésen is alapult, hogy a zsidóság magyarországi asszimilációja elérte azt a szintet, ahol a zsidó embert a nem zsidótól csupán „az osztálytársadalom egyik káros mellékterméke, a vallás” (ahogyan a kommunista ideológia a vallásra tekintett) különbözteti meg. Az osztálynélküli, vagyis tökéletes egyenlőségen alapuló kommunista társadalom építésével azonban – szólt a marxista-kommunista gondolatmenet – a vallás fokozatosan és végérvényesen el fog tűnni, és ezzel a zsidó embert a nem zsidótól elválasztó utolsó tényező is megszűnik. A gyakorlatban mindez a zsidóság teljes asszimilációjának szorgalmazását jelentette. Ahogy azt Molnár Erik, a rezsim egyik ideológusa megfogalmazta: „a zsidókérdés megoldásának progresszív útja Magyarországon a zsidók teljes beolvadása felé vezet. Ez az út a demokratikus [a szerző szóhasználatában ez a kifejezés a kommunizmust és a kommunista hatalmat jelöli] fejlődés útja […] zsidókérdést Magyarországon a demokrácia győzelme fogja véglegesen megoldani”. Eközben a rendszer egyfajta némaságot erőltetett a holokauszt borzalmaival és annak felelősségével szembe nézni amúgy sem tudó vagy nem akaró magyar társadalomra.

Az asszimilációt támogató szemlélet egyébként sok zsidó család saját életstratégiájának is megfelelt, noha eltérő okok húzódtak emögött. Számos zsidó család választotta az önkéntes asszimilációt mint túlélési stratégiát, és alig beszéltek otthon a család zsidó felmenőiről, az üldöztetésről. Számos zsidó családban tabuvá vált a zsidó identitásról és a múltról beszélni. Egy - egyébként kommunista - zsidó származású családban felnőtt visszaemlékező így vall erről a jelenségről: „Ez alatt az idő alatt egy olyan stratégiát dolgozhattak ki anyámék, ami arról szólt, hogy egyetlen megoldása lesz a zsidó kérdésnek: a teljes asszimiláció. És ezért nálunk erről nem is esett szó”. Olvasható olyan visszaemlékezés is, amikor a zsidó család gyermeke – aki elől a származását elhallgatták otthon – az iskolából felszedett zsidózással áll elő a családi vacsoránál…

Más családokban a zsidó identitás domináns – néhol egyetlen – elemévé a holokauszt tragédiája vált. „Tehát énnekem tényleg ebből az egész zsidóságból egyes egyedül a holokauszt érdekel.” – mondja például az üldözést túlélő szülők jól tájékozott gyermeke. Egy a hetvenes évek készített kutatás nyomán az rajzolódott ki, hogy sok magyarországi zsidó önképének alapvető motívuma a „homályos félelmektől átszőtt” üldözöttség-érzet lett. A holokauszt központi szerepét a háború utáni zsidó identitásban pszichológiai kutatások is megfigyelték, amelyek bebizonyították, hogy olyan családokban is „továbböröklődtek” a vészkorszak emlékei, ahol egyébként az üldöztetést átélt szülők alig vagy semmit nem meséltek arról a gyerekeiknek. A félbeszakított mondatokból, suttogva elmondott megjegyzésekből táplálkozó információfoszlányokat a gyerekek saját fantáziájukkal egészítették ki, sokszor traumatikus tapasztalatokat és egész életüket megnehezítő lelki betegségeket szerezve ezzel.

A teljes asszimiláció erőltetése azt eredményezte, hogy a zsidó identitás nyilvános megélésének színtere a vallás lett. A hatalom tiltotta a zsidó önazonosság megélésének minden olyan formáját, amelyek nem fértek bele ebbe a szűkre szabott keretbe. Zsidó társadalmi vagy kulturális egyletek nem működhettek, a zsidókat nemzetként definiáló és Izrael-párti cionizmust pedig a rendszer üldözte. Mindeközben a zsidó vallásosság megélésének lehetőségei is korlátozva voltak: a többi vallási csoporthoz és egyházhoz hasonlóan a zsidó vallásfelekezet is szigorú állami ellenőrzés alatt élt. Ezért cserébe a hatalom az antiszemitizmus nyilvánosan megjelenő formáit üldözte és büntette – noha eközben például az állampárton belüli, lappangó antiszemitizmust megtűrte. A Kádár-rendszer fenntartott egy „kimondatlan és jogszabályokba nem foglalt” numerus clausust: a zsidó származásúak erőszakszervezeten belüli elhelyezkedését, valamint az állampárti vezetésbe kerülését a hatalom korlátozta. Ugyanakkor nem akadályozta az oktatásban és más szakmákban való előrejutásukat. A zsidók bűnbakként való megbélyegzése eltűnt a közbeszédből.

Amiről nem beszélünk, az nincs, vagy legalábbis idővel csak eltűnik – nagyjából így foglalható össze a kommunista diktatúra viszonyulása a zsidókérdéshez. Az elhallgatás és az asszimiláció legalább egy generáció sok tagjánál eredményezte azt, hogy zsidóságát elfedte, feledni igyekezett, vagy nem is tudott róla.

A konszolidációs Kádár-kor az asszimilációt segítette elő. Ahogy a magyar lakosság többsége a kompromisszumkész, fogyasztói civilizációt részesítette előnyben a szakító és távolságtartó ideologikus magatartással szemben, a zsidó kisebbség ugyancsak hajlott arra, hogy a galut száműzetés jellegét feledje és tagadja, aktív részese legyen az új, fogyasztói és világi, életforma-nacionalizmusára büszke Magyarország kialakításának.

Lengyel László: A többi néma csend

Az átélt trauma hatására sokakhátat fordítottak hûtlen hazájuknak, és a kivándorlás mellett döntöttek.Mások egy újfajta asszimilációs stratégiát alakítottak ki, és zsidó gyöke-reiket leplezve a nácizmust legyûrô kommunista ideológiában véltékmegtalálni identitásuk alapjait. Megint mások ellenszenvvel fogadtáka kommunista rendszert, akár a vallásgyakorlást megnehezítô politikaiirányvonal, akár a cionista és egyéb zsidó szervezeteket feloszlató rende-letek miatt, vagy éppen csak az általános életszínvonal-csökkenés és a tár-sadalomra nehezedô represszió következtében.

Liska Márton: Magyar zsidó identitáskeresés 1945 után (Múltunk)

Az üldözésből hazatérő zsidóság szembesült saját sorsa értelmének kérdé-sével is. Csak kevesen kapaszkodhattak meg egy vallásos gondolatkörben,mely szerint az üldözés Isten büntetése volt azért, mert a kiválasztott népelszakadt magas morális küldetésétől.

Vikár György: Zsidó sors(ok) az analítikus rendelés tükrében